Délibáb és Tenger (kisregény)

Délibáb és Tenger. A magyar mondakörben egymás testvérei. Egymás számára csupán optikai tünemények.
 Ármin testesíti meg mindazt, ami Mihály lehetne: magas rangú tengerésztiszt, akire a nők lehetséges férjként tekintenek. Csakhogy Ármin a férfiakhoz vonzódik. Mihály érzelmileg és értelmileg is tökéletes társa lehetne Árminnak – de Mihály a nőket szereti.

Mihály számára Ármin példakép – szinte apafigura – és idősebb testvér, amije sosem volt. Ahogy a mondákban is kétféleképpen jelenik meg a kapcsolatuk: a Délibáb hol a Tenger gyermeke, hol a testvére.

Egy közös kaland közelebb sodorja őket egymáshoz, mint azt bármelyikük szeretné. De vajon a közös sorscsapások közelebb hozzák az embereket… vagy inkább végleg elsodorják őket egymástól?

Kisregény – lélektani kalandregény

_______________________________________________________________________

1.

Miután elvették tőlem az anyámat, dühös voltam a Jóistenre. Úgy viselkedtem, mint akinek elvitte az eszét a forgószél. Csakhogy én tényleg megtébolyodtam.

A pusztában üvöltöttem a Jóistennel a viharban, hogy csapjon belém a villám. Sosem csapott belém – bár egyszer nagyon közel sújtott le. Az volt mind közül a leggyötrelmesebb.

Azt hittem, a Jóisten észhez akart téríteni vele. Megelégelte a nyavalygásomat.

Úgyhogy összeszedtem magam. A sors fintora, hogy ekkor csapott le rám a legnagyobb villám. Vagyis… akkor még azt hittem.

Anyám mindig mondogatta, hogy a fogdában végzem, ha rajtakapnak, hány késsel járok. De amikor végül tényleg ott kötöttem ki, nem követtem el semmit. Valaki meglopott egy kereskedőt, és gyorsabban szaladt el nálam – akinek sebhelye volt, és egy kurvának a fattya.

Bevittek, és négy napig voltam étlen-szomjan. Róza, az anyám úrnője szabadított ki. Aztán a tulajdonává tett.

Mióta megszülettem, szerelmes voltam Rózába. Azt mondtam anyámnak, hogy ő olyan, mint Szűz Mária, és hogy egyszer majd elveszem feleségül. Talán a Jóisten már akkor kiszemelt magának, és mostanra megelégelte az önteltségemet.

Rózával néhány hétig azt hittem, a mennyországban vagyok. Aztán olyat mondott, hogy majdnem kitértem a hitemből.

– A nőkről már mindent tudsz. Mostantól a férjem fog téged tanítani.

Felhorkantam.
 – Én nem vagyok ferdehajlamú.

Most Rózán volt a sor, hogy felkacagjon.
 – Szerinted ezek a nők, akik a bordélyomban dolgoznak, akarnak ezekkel a férfiakkal hálni? Szerinted kíváncsiak a szőrös hátukra, a büdös lábukra és az átkozott szócséplésükre? Senki sem kíváncsi rá, hogy ferdehajlamú vagy-e, angyalom. Meg kell tanulnod, hogyan tegyél a kedvükre.

– Nem akarok a kedvükre tenni.

– Nekem viszont a kedvemre kell tenned, mert az úrnőd vagyok. Rengeteg pénzzel tartozol nekem, amivel most már a börtönfelügyelő gazdálkodik. Ha megszámolom, hány özvegy járt errefelé az elmúlt években, ítéletnapig várhatnék rá, hogy visszakapjam.

Továbbra sem akartam a kedvükre tenni, de hamar rájöttem, hogy ez rajtam kívül senkit sem érdekel. Meg kellett adnom Rózának a tartozásomat.

A másik lehetőséget egy este hallottam, amikor Róza a férjével – azzal a hájas zsidó disznóval – beszélt. Eladnak egy gazdag földesúr mellé jobbágynak.

Ha maradok, legalább azok között a falak között élhetek, ahol felnőttem.

A szeparéjába azóta sem tettem be a lábam.
 De itt közelebb éreztem őt magamhoz.

Úgyhogy gyötrelmes évek következtek. De szenvedni akartam.

Ahogyan az anyám szenvedett.

Kérj, és megadatik.
 Pontosan azt kaptam a Jóistentől, amit kértem.

2.

Az én szüzességem nem volt olyan jelentős, mint a leányok ártatlansága. Többek között számomra sem, mert nem voltam ártatlan. Elvégre miattam halt meg az anyám.

Ennek ellenére rettegtem és undorodtam a férfiaktól, mert már az is gyötrelmes volt, hogy ostoba beceneveken hívtak és simogattak.

Ha leány lettem volna, a szüzességem elvesztésével gyorsan kiegyenlíthettem volna a tartozásom. De Róza nem akart bárkinek odaadni engem, mert szerintem valahol legbelül ő is szeretett. Bár ebben azóta sem vagyok biztos.

Nem értette meg, hogy nekem nincs különbség két férfi között.

Aztán Róza egyik nap felhőtlen örömmel az arcán lépett be a szobámba, mintha jó hírt hozna.

– Végre találtam neked valakit.

Ez a bordélyban nem mindig számított jó hírnek.

El is döntöttem, hogy akkor ma kútba ugrom. A viharra már nincs időm várni. Szárazság van.

– Jóképű. Gazdag. Tengerész. Még az is megfordult a fejemben, hogy nem ferdehajlamú. De túl szép, hogy igaz legyen.

Nem értettem, ha ennyire tökéletes, miért nem próbál meg ő a szeretője lenni. Nekem mindegy volt, hogy jóképű-e.

A gazdagsága nem szomorított el. Jobb kevesebb gazdag férfinak a kedvére tenni, mint sok csórónak.

Az, hogy tengerész, megütötte a fülemet.

Felidéztem az ócska vásári füzeteket, amikben a matrózokról olvastam. A lányok csak a képeket nézegették, mert nem tudtak olvasni. Nekem meg kellett tanulnom, hogyan társalogjak ferdehajlamúakkal irodalomról és művészetekről. Az irodalmat szerettem, a festményeket és a szobrokat nem értettem, de nekik elég volt, ha elmagyarázhatták nekem. Ha őket boldoggá teszi, hogy a szájukat jártatják, és nem nekem kell, az csak előnyömre válik.

– Tengerész? Azok nem fogatlanok és félszeműek? És szegények, mint a templom egere?

Róza felkacagott.

– Ő nem matróz, hanem tengerésztiszt. Sorhajókapitány. És az akadémián tanít.

– Szóval egy oktondi, szakállas vénember fogja elvenni az „ártatlanságomat”.

Ez miért is jó hír?

Róza úgy nézett rám, mintha meg akarna fojtani.

– Még a negyvenedik életévét sem töltötte be. Persze ha öregebb lenne, és elcsavarnád a fejét, akkor örökölhetnél is tőle… Ezt a lehetőséget is megfontoltam. De aztán a férjem mesélte, hogy egy ügyvédbarátjánál járt. Örökölt egy birtokot Békésben. Csakhogy nem akar letelepedni. Körbe akarja hajózni a világot, és a következő kalandjához keres útitársat.

Ez mind jól hangzott volna, ha egyenes lett volna, és csak jókedvéből akart volna egy tizennyolc éves kölyköt magával vinni.

De annyira nem kegyes hozzám a Jóisten. A legjobb, amiben reménykedhettem, hogy lágyfaszú. De azok nem szoktak bordélyba járni. Vagyis én még eggyel sem találkoztam.

– És ez az útitárs én volnék?

Róza keze ökölbe szorult, a nyaka elvörösödött.

– Azt hiszed, ezek a lehetőségek csak úgy az öledbe hullanak? Még megtörténhet, hogy rád néz, és azt mondja, hogy a kutyának sem kellesz. Neki az egész világ a lábai előtt hever.

Felhorkantam.

Lehet, hogy nekem nem volt különbség két férfi között, de el tudtam helyezni magam a világban. Legalábbis az én apró alföldi világomban – azt mondják, hogy az Alföld nagy, de a tengerész ficsúrnak biztos csak egy parányi földkupac.

Nem vagyok tengerész, és nem vagyok gazdag, de nálam jóképűbb emberrel még nem találkoztam.

Magas is vagyok. És szőke. És az egyik ferdehajlamú szerint olyan kék a szemem, mint a tenger. Majd a tengerész ficsúr véleményét kikérem erről. Neki talán elhiszem.

És még csodálkozom, hogy ver engem az Isten.

Egyedül a sebhelyem ront valamelyest az összképen, de arra Róza csak legyintett. Azt mondta, a nők gyámolítani fognak, a férfiak pedig nem félnek majd összetörni, úgyhogy tanuljak meg hamar verekedni. Megtanultam. Csak nem mindig akartam visszaütni.

– Hogy hívják a ficsúrt? – kérdeztem.

Róza felfújta magát, mint egy pulyka.

– Mit számít, hogy hívják? Úgy hívod, ahogy ő akarja! Tőlem kapitánynak is szólíthatod. Vagy kadétnak, ha az akar lenni.

Felhorkantam.

Szerettem, ha legalább olyan képzetekkel jöttek, amiktől nem untam halálra magam. De nem hiszem, hogy egy hajóskapitányt hitelesen tudnék alakítani. A vásári füzetekben csak üvöltöztek és italoztak.

Mondjuk ez nem tűnt annyira nehéznek. Ennél nehezebb dolgokat is el kellett játszanom. Például azt, hogy vonzódom hozzájuk.

3.

Az elkövetkező napokban gyötrelmes mélységeket és magasságokat éltem meg a tengerész ficsúr miatt, mert tudtam, hogy ha találkozom vele, akkor véget ér az életem, közben viszont egyre kíváncsibb lettem rá.

Aznap, amikorra ígérte magát, Róza már reggeltől idegeskedett, de közben izgatott várakozás töltötte el, és a legszebb ruháját vette fel.

Én azt vettem fel, amit Róza mondott. Nem öltöztetett teljesen ferdehajlamúnak, csak egy fehér inget és nadrágot adott rám. Most akkor azt akarja, hogy elbukjak? Szóvá tettem neki, hogy biztos féltékenykedik rám, és azért öltözik ki jobban nálam. Szerintem pofán vágott volna, de nem akarta, hogy vöröslő arccal álljak a tengerész elé.

Amikor betoppant, három dolgot állapítottam meg róla. Általában mindig beigazolódtak a feltevéseim.

Őszinte a szeme.
Szelíd.
És egyáltalán nem néz ki ferdehajlamúnak.

Ha szerencsém van, Róza elcsábítja előlem.

Világosbarna haja volt, de az olajlámpa fényében vörösesen csillant. A szeme világoszöld volt. Tengerzöld – ezt egy vásári füzetben olvastam. Azon gondolkodtam, hogy a tenger inkább zöld-e vagy kék.

Aztán inkább odébb húzódtam, mielőtt észrevettek volna. A hímringyók nem mehettek le a szalonba.

A „különös vágyakkal” egyenesen Rózához kellett fordulni. A legkülönösebb vágynak azt tartottam, hogy valaki a világ végére egy idegennel akar elhajózni.

Lehet, hogy tébolyult.

De a szeme nem tűnt eszelősnek.

A szeparéban vártam.

A kalapját már odalent levette, így Róza elvette tőle. Sétapálcája nem volt. Lehet, hogy az csak a szárazföldi ficsúroknak kell. Elképzeltem szigonnyal. Próbáltam nem elröhögni magam.

Amikor belépett, ugyanolyan nyílt maradt a tekintete, mint odalent a szalonban. Nem volt zavarban. Rühelltem, amikor feszengtek. Mert önkéntelenül is meg akartam nyugtatni őket. Mindig ilyen voltam. Aztán ettől hamar felbátorodtak.

A kezét nyújtotta felém.

Annyira lefagytam, hogy egy másodperccel később nyújtottam a sajátomat, mint amivel Róza elégedett lett volna.

– Almásy Ármin – mondta.

 Nem mondta, hogy gróf, pedig tudtam róla, hogy az. Róza megtanította nekem a nagyobb nemesi családok neveit.

Az Ármin germán név, azt jelenti, hogy harcos.

Erős kézfogása volt. Biztos azért, mert egész nap köteleket hajigál. Ösztönösen megszorítottam a kezét.

Láttam, hogy neki is tetszik a kézfogásom.

– Mihály. Kelemen Mihály – tettem hozzá.

Róza egyik lábáról a másikra állt. Most már nagyon kellett röhögnöm.

Ármin észrevette, hogy Rózára pillantok.

Megköszönte neki, és azt kérte, hagyjon minket magunkra. A pulthoz lépett, és hátratett kézzel szemlélte az ital felhozatalt.

– Mit szoktál inni? – kérdezte, mielőtt felocsúdhattam volna.

Nekem kellett volna itatnom őt.

 – Mindig azt iszom, amit a kuncsaftok – feleltem.

Nem szerettem különösebben az italt, de ők rosszul érzik magukat, ha egyedül isznak.

Ármin tapintatosan bólintott, de láttam, hogy ez meglepte, és el is gondolkodtatta.
 – Először magadnak tölts – mondta.

Különös egy ember ez. Lehet, hogy eddig valami lakatlan szigeten élt.

Kitöltöttem magamnak egy pohár bort.
 Ő is azt kért.

Aztán vártam.

Ilyenkor a legtöbben leülnek az ágyra, vagy engem kérnek meg, hogy üljek oda, ők pedig a kínálóasztalnak dőlve vedelnek és ferdén méregetnek.

Ő nem.

Leült a kisasztal egyik oldalára. És várt.

Rádöbbentem, hogy rám vár. Helyet foglaltam a vele szemben lévő karosszékben.

Mintha valami férfiszalonban lennénk, és nem egy kuplerájban. Biccentett a poharával, és beleivott a borba.
 Én csak beleittam.

Aztán megint nem úgy viselkedett, mint ahogy viselkednie kellett volna:

– Azt szeretném, ha nem úgy viselkednél, mint amikor dolgozol – kérte.
 – Hanem?
 – Légy önmagad.

Majdnem felhorkantam. Ha tudná, milyen vagyok igazából, nem kérne tőlem ilyet.

– Nehéznek találod a kívánságomat? – kérdezte cinkos mosollyal.
 – Nem. De te lehet, hogy annak fogod.

Kérdőn meredt rám.

Ha már ilyen kegyes volt hozzám, úgy gondoltam, nem húzom az idejét.

– Egyenes vagyok.

Nagy szemeket meresztett rám. Félrenyelte a bort. Megvártam, kell-e hátba verni, de aztán összeszedte magát.

A szám széle mosolyra rebbent.

– Még mindig szeretnéd, hogy önmagam legyek?

Kíváncsian méregetett, de nem gondolta meg magát.

Jobb, ha rögtön a lényegre térek.

– Nézd… Róza elmondta, mire vágysz. Én nem tudom megadni neked. Már ha ragaszkodsz ehhez az… ostobasághoz, hogy önmagam legyek.

Ármin csak ült. Mosolygott a szeme. Mintha én lennék a legérdekesebb dolog, amit valaha látott.

Ő tényleg az volt nekem, de ezt nem kellett az orrára kötnöm.

– Csak az idődet vesztegeted – tettem hozzá a biztonság kedvéért, pedig nem lehet nehézeszű, hiszen tanár.

Nem is tűnt annak. Mármint nehézeszűnek.

Ármin ült, és láttam, hogy gondolkodik.
 – Akkor csak beszélgessünk.

Felszaladt a szemöldököm.

Eddig csak az egyenesek akartak velem beszélgetni. Akik ki akarták beszélni a férfigondjaikat. Vajon így értette?

– Biztos, hogy te ferdehajlamú vagy? – kérdeztem.

Ha kiderül, hogy mégsem, Róza kardjába dől.

Ármin felnevetett. Hangosan. Nem ficsúrosan.
 – Azt hittem, ezt neked kéne tudnod – válaszolta.

– Még nem volt annyi dolgom férfiakkal, hogy minden furcsa szerzetet kiismerjek – jegyeztem meg.

Aztán rájöttem, hogy ez talán tapintatlanságnak hangzott. Egy hímringyó nem ítélkezik. De azt mondta, legyek önmagam.

Én ítélkezem.

Ármin szeme továbbra is mosolygott.

– Férfiakhoz vonzódsz, nem? – kérdeztem.
 – Lehet, hogy én nem a férfiakhoz vonzódom. Nekem fontos, hogy megismerjek valakit. Hogy mit szeret. Mi foglalkoztatja. Mit gondol a világról. A testi vágy… ehhez képest másodlagos.

– Akkor… lágyfaszú vagy? – kérdeztem.

Ha ezt Róza megtudja…

Nem hittem, hogy ekkora szerencsém lehet.

Ármin most már vigyorgott.
 – Nem vagyok lágyfaszú, Mihály.

Végigmértem.
 – Sejtettem.

– Miért, szerinted milyen vagyok?
 – Szenvedélyesnek tűnsz. És kíváncsinak.

Elmosolyodott.
 – Akkor mégiscsak eléggé ismered a férfiakat.

Most évődött velem.

Ha úgy viselkednék, mint amikor dolgozom, én is enyelegnék vele. De most megdermedtem.

Észrevette, hogy feszengek.

– Maradjunk annyiban, hogy csak beszélgetünk. Bármikor elküldhetsz engem. És én is kisétálhatok az ajtón.

Biccentettem.

Nem sétált ki az ajtón. Mindenféléről beszélgettünk. Sokat kérdezett az Alföldről. Főleg az állatokról. Még a nőstény imádkozó sáskákról tett megfigyeléseimet is érdekesnek találta. Pedig már annyi mindent látott. Nem értettem, miért érdekli ez a lapos földkupac.

– Milyen a délibáb? – kérdezte. – Még sosem láttam.
 – A tengeren nincs délibáb?

Megint mosolygott. Lehet, hogy ostobaságot kérdeztem?

– Van valami hasonló. A Fata Morgana. Az is optikai csalódás… jelenség – javította ki magát. – A fény törésével jön létre a különböző sűrűségű légrétegeken keresztül. Azt a látszatot kelti, mintha a hajók vagy távoli partok a víz felett lebegnének.

– A délibáb is ilyen.

Várt.

– Inkább olvass róla könyveket! – tanácsoltam.

Mulatságosnak találta, hogy ezt mondtam.

– Azt már olvastam… hogy a Délibáb az alföldi pusztának a lánya, a Tenger testvére. És a Szél meg a Nap versengnek a szerelméért.

Hogy a Délibáb és a Tenger testvérek?

– Kicsit sokat képzelsz a délibábról.

Felnevetett.
 – Én úgy hallottam… – válaszoltam –, hogy a Délibáb a Puszta és a Tenger leánya. És a kegyére a Nap és a Felleg áhítoznak.

– És melyiket választja? – kérdezte Ármin.
 – A Napot.

Ármin bólintott.
 – Pedig néha jól tud jönni egy felleg a tengeren – mondta. – Különben kenyérhéjjá ég az ember.

Felnevettem.
 – Gondolom, nem a viharfellegre gondolsz.

Ármin fürkészett.
 – Aggasztana? A viharfelleg?

Nem. Mióta megszülettem, ott lebeg a fejem felett. Az lenne furcsa, ha nem lenne ott.

De ezt nem akartam neki mondani. Nem szabad velük éreztetni, hogy szegényebbek vagy nyomorúságosabbak vagyunk náluk, mert akkor sajnálnak és bűntudatosak lesznek.

Nem akartam, hogy Ármin sajnáljon.

– Téged aggaszt? – kérdeztem.
 – Csak azt nem aggasztja, aki féleszű.

Felröhögtem.

Ezután még mesélt az akadémiáról. Sokat beszélt a tanítványairól. Látszott, hogy fontos neki a tanítás. Legalább annyira, mint a tenger.

Észre sem vettem, hogy megfeledkeztem az idő múlásáról. Aztán elővette a zsebóráját.
 – Mennem kell.

Rádöbbentem, hogy csalódott vagyok.

– Egy hét múlva visszatérek. Akarod, hogy újra meglátogassalak?
 – Te vagy a kuncsaft. Te akarod?

Elmosolyodott.
 – Nem sokszor vagy önmagad, igaz?

Nem feleltem.

– Igen, Mihály – válaszolta megadóan.

– Rendben. Én ráérek.

Felhorkant. Furcsa volt horkantani hallani egy ficsúrt.

– Legközelebb szeretnék hozni neked valamit. Mire van szükséged?

Ezen elgondolkodtam.

– Nem azért, hogy lekenyerezzelek – tette hozzá. – De sokfelé megfordulok a világban. Nekem ez nem fáradság.

– Hozhatnál könyveket.

Érdeklődés csillant a szemében, és összefonta a karját.
 – Mit szeretsz olvasni?

Nem olyanokat akartam olvasni, mint amiket itt is megtalálok.

– Rád bízom. Olyat, amiben van tenger.

Féloldalasan felém fordult.
 – Ugye tudod… ha úgy döntenél, hogy velem jössz, akkor meg is tapasztalhatod.

Rádöbbentem, hogy menni akarok. De semmit sem tudok a tengeréről. Nem akartam ostoba lenni. Nem az ő véleménye érdekelt az ostobaságomról. A tenger túl hatalmasnak és veszélyesnek tűnt ahhoz, hogy valaki tudatlanul és felkészületlenül induljon el oda.

– Akkor valami olyat hozz, amitől nem megy el a kedvem – gúnyolódtam.

Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy most enyelegtem-e vagy magamat adtam.

Elmosolyodott. Láttam rajta, hogy már ki is találta a könyvet.

– Viszlát, Mihály.
 – Jó szelet! – mondtam gúnyosan.

Ezt valamelyik vásári füzetben olvastam.

Ármin visszafordult, és enyhén biccentett.
 – Délibábos délutánt!

Felnevettem.

Amikor elhagyta a szeparét, rádöbbentem: sajnálom, hogy egyenes vagyok. Vagy inkább azt, hogy Ármin nem fehérnép. Felhorkantam. Úgy tűnt, ő nem csak a nőket dönti romlásba.

4.

A találkozás után Róza izgatottan nézett rám.
 – Na?
 – Beszélgettünk – válaszoltam.

Róza pofán vágott, és káromkodott.
 – Most mi van? Beszélgetni akart. Azt mondtad, tegyek úgy mindig, ahogy ők akarják.

Róza szeme kikerekedett.
 – Ezek szerint… egyenes?

Felhorkantam.
 – Nem.

Megint elkeseredett. Kicsit meg is sajnáltam.

– Egy hét múlva visszajön – mondtam.

Megint felcsillant a szeme. Ő is gyötrelmes mélységeket és magasságokat élt át Ármin miatt, pedig nem is ismeri.

– Hoz nekem könyveket – tettem hozzá.

Nem tudom, miért mondtam el. Nem akartam kiteregetni a beszélgetésünket. Aztán ezt elhessegettem.

– Remélem, tetszel neki. Mert ha nem, azokkal a könyvekkel foglak meghajigálni.

Felröhögtem.

Aztán a tengerész ficsúr háromszor is meglátogatott.

Egyik alkalommal egyenruhában jött. De nem azért, hogy felvágjon vele, hanem mert hivatalos volt valahová. Róza egész nap nem tért magához.

– Egy hangyányi részed sem akarja leszaggatni róla? – kérdezte gyötrelemmel a szemében.

Elgondolkodtam.

– Legfeljebb, ha dühös lennék rá.

Róza káromkodott, és a legyezőjével legyezgette magát.

Kiröhögtem.

Azt mondtam, ha ő is a szobában lenne, akkor róla örömmel leszaggatnám, mire majdnem elájult.

Ármin nagyon sok könyvet hozott. Többnyire pár nap alatt kiolvastam őket.

Második alkalommal pogányok is voltak közöttük. A honfoglalásról, a hét vezérről szólók. A magyar ősvallásról.

Elborzadtam.

– Valami baj van? – kérdezte.
– Te… pogány vagy?
– Hiszek abban, hogy van valami felsőbb erő. Csak nem akarok neki nevet adni. És amit a Biblia a ferdehajlamúakról állít… Mózes harmadik könyvében… Képmutató lennék, ha hívő lennék. Az ősvallásban fontos a természet tisztelete. Én tisztelem és szeretem az elemeket.

Nem tudtam megszólalni.

Felkuncogott.

– Mihály… téged az zavar, hogy nem vagyok katolikus?

– Egy hímringyó nem ítélkezik – feleltem.
 – De nem hímringyóként beszélgetsz velem.
 – Nem… nem zavar.

Bizalmatlanul letettem az irományokat.

– Nem akarlak megtéríteni, Mihály. Csak azért hoztam, hogy szélesítsem a látókörödet.

Felhorkantam.

– Elolvasom. Legfeljebb meggyónom.

Ármin elmosolyodott.

– Gyónás közben rám fogsz gondolni. Ez módfelett gyötrelmes gondolat számomra.
 – Ne mondj olyanokat, hogy „módfelett”.
 – Miért?
 – A hét vezér biztos nem mondott ilyeneket.

Felröhögött.

Miután elment, belelapoztam a hitvány könyveibe. Égették a kezemet. Főleg, amikor a vérszerződésről olvastam. Hogy a pogányok azt képzelik, ha valakivel egyesül a vérük, akkor testvérek lehetnek. És még én vagyok öntelt.

Azért mégsem tudtam kiverni a fejemből.

Mindig akartam testvért. Ha tudnám, hogy ilyen egyszerű…

Elhessegettem.

Különben meg…

Nem kefélhetek egy pogánnyal. Bár nem hiszem, hogy a Jóistent ez ezen a ponton érdekelné.

Még fejbe is vágtam magam az Odüsszeiával. De azt is valami pogány vénember írta.

Az Odüsszeiát hozta el legelőször. Ahhoz képest, hogy azt mondtam, ne riasszon el, rengeteg rémség volt benne. Szerintem rájött, hogy mégsem akar egy egyenest magával vinni a tengerre.

Hatfejű tengeri szörnyek, örvények, szirének – ez utóbbi mondjuk tetszett. Kirké már kevésbé. Egy szigeten élő varázslónő, aki férfiakat változtat disznóvá. Erre szerintem még Róza se lenne képes. Bár neki nem is lenne szüksége varázslatra. Az ő férje eleve disznó.

Elmondtam Árminnak, hogy nálunk a boszorkányok inkább lóvá teszik a férfiakat, ami szerintem sokkal nemesebb tőlük.

Ármin prüszkölve kiköpte a bort a nevetéstől.
 – Inkább lennél ló, mint disznó?
 – Miért, te nem?
 – Rajtam még egy boszorkány varázslata sem fogott.

Biccentettem.

– Te tényleg egyenes vagy, igaz? – kérdezett vissza.

A zölden villanó szeme most lemondóan elhalványult.

Bólintottam.

Féltem, hogy nem fog magával vinni, de belül úgyis tudtam, hogy így lesz. Talán jobb, ha most véget vetünk ennek.

– Nem akarlak hitegetni – mondtam, ahogy már a legelején is.
 – Egy percig sem hitegettél.

Egy darabig nem szólalt meg. Zavart, hogy bánatos, ezért megszólaltam én:

– Azon tűnődtem… ha szirénekkel találkoznál… neked be kellene-e tömnöd a füled viasszal. Vagy az árbóchoz kötni magad.

Felnevetett.

Mintha megint visszatért volna a ragyogás a szemébe.

– Őszintén, Mihály… nem biztos, hogy mernék kockáztatni.

Tudtam, hogy már nem a szirénekről beszél.

Egyetértően bólintottam.

– Te magad mondtad… a tengeren nem szabad meggondolatlannak lenni. Mert az végzetes lehet – feleltem.

– Kiolvastad már az Odüsszeiát? – kérdezte.
 – Még nem – vallottam be.

Nem azért, mert nem tetszett. Hanem mert nem akartam a végére érni. Látszott, hogy ezt magától is kitalálta.

A szemében most fájdalmat láttam.

– Szerinted Odüsszeusz végül odaér a királyságába, vagy csak a vesztébe rohan? – kérdezte.

– Azt hittem, nem ez a lényeg. Hanem a kalandok útközben.

Ármin a borért nyúlt, de láttam, hogy megremeg a keze.

Letette.

– Ne haragudj. Ez nekem nem fog menni.

Már az elején tudtam, úgyhogy nem éltem bele magam.

Most mégis csalódott voltam.

– Ég veled, Mihály.
 – Ég veled.

A tekintete elhomályosodott.

Megvártam, hogy elhagyja a kuplerájt, mielőtt kimentem volna a szeparéból.

Csakhogy az ajtóban Róza tornyosult fölém. Úgy nézett rám, mint Kirké.

– Te megríkattad ezt a pogány félistent?

Legszívesebben csináltattam volna egy karikásostort, és azzal csapkodtam volna magam, Róza viszont nem ütött meg. Úgy éreztem, valami sokkal rosszabbon tanakodik.

– Mi az ördögöt mondtál neki? – sziszegte.

– Azt… hogy vele akarok menni – mondtam lemondóan.

Róza értetlenül hátrahőkölt.

Aztán csak káromkodott, és becsapta a szalonajtót.

5.

Most még nyomorúságosabbnak tűnt a kuplerájban dolgozni.

A héten még egy egyenes férfi sem jött, aki beszélgetni akart volna. A könyvek többségét rongyosra olvastam. Már azon voltam, hogy elégetem őket, de barbár, alantas dolognak tűnt könyveket égetni.

Jött egy özvegy, annak először örültem, de rémes szagot árasztott odalent.

Jobb, hogy nem mentem vele… Talán ilyen lenne sós halon tengődni hónapokig.

Aztán egyik nap besétált. Ármin.

Láthatta a döbbenetemet, mert megtorpant az ajtóban.

Úgy tűnik, előtte már tényleg nem tudok hímringyóként viselkedni.

Intettem, hogy jöjjön be.

Nem töltött magának italt, csak leült. Sokáig tanakodott, aztán megszólalt:
 – A Faustot… olvastad már?

– Nem.

Túl nyomorúságosnak tűnt. Minek olvassak arról, amit itt is átélhetek? Az olyan, mintha a délibábról olvasnék.

Bólintott.

– Tudod… abban Faust egy tudós, aki mindent tanult már, de üresnek érzi az életét. Nem talál értelmet sem a tudásban, sem a világban. Nem elégszik meg semmivel. Ekkor megjelenik az ördög, Mephistopheles, és alkut ajánl: ha Faust valaha azt mondja egy pillanatra, hogy „tökéletes, maradjon így”, akkor a lelke az ördögé. Mephistopheles visszafiatalítja Faustot, segít neki élvezni az életet, beleviszi szerelembe, bűnbe, hatalomba. Romlásba dönti.

– Akkor ne döntsd magad romlásba, Ármin.

Elmosolyodott. Fáradtan.

– Lehet, hogy Faustnak csak élveznie kéne a kalandokat. Attól még, hogy elmúlnak… attól még lehetnek szép emlékek. Vagy éppen azért.

Hallgattam.

– Erre nem tudok válaszolni.

– Miért?

Türelmetlenség villant a szemében.

– Egyrészt, Ármin, mert fiatal vagyok, és még alig tanultam valamit. Nem untam meg. Másrészt pedig, ahogy már mondtam, nem olvastam a Faustot.

Ármin a fejét csóválta, aztán felröhögött, és felállt.

– Poszeidón faszára… Gyere velem.

Elvigyorodtam, és hirtelen még a pogány káromkodásán sem botránkoztam meg.

– Mondtam. Én ráérek.

Csendben maradt, de vigyorgott.

– Úgy nézel rám, mint aki már most romlásba dőlt – állapítottam meg.

– Inkább ez dönt romlásba – mondta, és a borosüvegre bökött. – A hajón az én boromat isszuk. Francia.

A folyosó felé sandított.

– Majd küldök belőle az úrnődnek.

Felhorkantam.

– Rendben – mondtam.

Most győződtem meg róla végleg, hogy ferdehajlamú. Csak az lehet, ha egyszer a magyar borokat ócsárolja.

6.

Nem csomagoltam össze, mert Ármin azt mondta, hogy a hajóján minden van, amire szükségünk lehet.

Az Odüsszeiát eltettem.

– Te tényleg olvasni akarsz azon a hajón – állapította meg Róza szörnyülködve. – Hálátlan fajankó vagy, angyalom. Ha a Jóisten megjelenne nekem azzal, hogy ha megölök valakit, egyenessé teszi nekem őt, hezitálás nélkül vérfürdőt rendeznék.

Felhorkantam.

Nem hiszem, hogy a Jóisten kötne ilyen alkut. Egy ferdehajlamút egyenessé tesz, de cserébe valakiből gyilkost csinál…?

Róza túl sok időt töltött a zsidó férjével. Állandóan alkudozni akar.

Az úrnő immár felpaprikázva nézett rám, mintha olvasna a gondolataimban. Végtére is neki több gyakorlata van benne.

– Lehet, hogy csak addig ütlek, míg el nem ferdülsz.

Felröhögtem.

– Nem tehetek róla, hogy a Jóisten egyenesnek teremtett.

A szemét forgatta.

– Ha csak elképzelem, hogy mit műveltek majd azon a hajón… a világ igazságtalansága. Legalább az egyikőtöknek ocsmány, hájas disznónak kéne lennie.

Csak röhögtem.

– Te is ez alapján választottál férjet?

Róza gyilkos tekintetet meresztett rám. Ebben a pillanatban elhittem, hogy mindenkit lemészárolna. De biztos velem kezdené.

Róza aztán megenyhült, és a dühét a korábbi irigység váltotta fel.

Mikor már az ajtóban álltam, még megállított:

– Szeretnélek felkészíteni valamire. Össze leszel zárva vele. Előfordulhat, hogy meggondolod magad.

– Hogy? Vissza akarok fordulni? – röhögtem. – Nem én leszek a kapitány.

Annyit már én is tudtam a hajósokról, hogy fontosak nekik a szabályok.

– Most nem erre gondoltam. Lehet, hogy vágyni fogsz rá.

Felhorkantam.

– Hallottam már olyanról, hogy egyenesek elferdülnek. Például a fogdában. Ha életfogytig tartó büntetés vár rájuk. Vagy halál.

Krisztus a kereszten.

Mennyire kell ehhez összezavarodni?

– Akkor majd addig üss, hogy visszaegyenesedjek.

Igazából nem hittem neki, csak kiröhögtem.

Ármin nem szirén.

Sajnos.

Akármi is ez a rejtélyes tengerész varázslat, amiről Róza hadovált, rám nem hat.

Róza úgy nézett rám, mint mostanában sokszor. Mintha egy beképzelt, oktondi ficsúr lennék.

7.

A fiumei kikötő olyan volt, mint a bordély. Sokat káromkodtak, ittak, és mindenféle ember megfordult ott.

Persze sokkal többféle nyelv keveredett egymással. Ármin mindenkinek olaszul és horvátul ordibált, és ugyanúgy tülekedett, mint mindenki más. Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint a grófok, akikkel eddig találkoztam. A családjáról annyit tudtam, hogy Zsadányban és Törökszentmiklóson van birtokuk. Ármin egyik rokona, talán a nagyapja – de erre nem emlékeztem –, Fiume kormányzója volt, de már meghalt. Ezen kívül semmit sem tudtam róla, csak hogy élnek ismerősei Békésben, és hozzájuk látogatott el. Meg azért, mert örökölt valami birtokot, de úgy tűnt, az nem a családjához tartozott.

Ármin megállt beszélni egy matrózzal, közben leszólított engem egy utazó hatalmas ládákkal, és kérdezősködött.

Mivel nálam nem volt semmi, biztos azt hitte, idevalósi vagyok.

Válaszoltam neki, hogy én is most járok itt először, és inkább Ármint kérdezze. Vagyis itt Almásy parancsnoknak kellett szólítanom.

Aztán jöttem rá, hogy németül beszéltem. Ez önmagában nem volt szokatlan, mert németül szóltak hozzám, de észrevettem, hogy Ármin engem fürkész.

Mire útbaigazította az idegent, már ideges lettem.

– Minden rendben?
 – Igen. Menjünk.

Végigvezetett a kikötőn, és mutogatta nekem a hajókat. A kétárbócos vitorlásokat többnyire brignek hívta, azt mondta, ezeket kereskedelemre használják, de a katonaságnál is ilyen hajók vannak. Megkérdeztem, és elmondta, hogy ezeknek tíz–húsz főből áll a legénysége.

Reménykedtem, hogy lesznek még nagyobb vitorláshajók, de eddig egyet sem láttam. Amikor rákérdeztem, Ármin kiröhögött, és azt mondta, újra meggyőződött róla, hogy egyenes vagyok, mert lázba jövök a hatalmas hajók látványától.

Csónakokat keveset láttam, azok messzebb voltak. Mentem volna tovább, de Ármin megtorpant. Már egy keskeny pallón állt, ami az egyik hajó felé vezetett.

Egyárbócos volt. Nem ficsúros. Rendezett. A vitorlák összehúzva várták őt. A fa sötét volt és simára koptatott, látszott rajta, hogy használják, de nem hanyagolják el.

Amikor felléptem a fedélzetre, még erősebben megcsapott a tenger sós, nyers szaga, mint korábban bármikor.

Ármin megváltozott a hajóján.

Könnyedebben mozgott. Az arca ellágyult.

Mint aki otthon van.

Mutatott ezt-azt. A köteleket, a vitorlákat, a kormányt. Magyarázott is hozzá, de csak fél füllel figyeltem.

A vizet néztem.

Sötétebb volt, mint gondoltam. Ahogy hullámzott, egy pillanatra eszembe jutott róla, hogyan borzolja otthon a szél a füvet. Aztán ezt elvetettem. A puszta és a tenger nem hasonlít. A tenger sokkal nemesebb és hatalmasabb.

Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy inkább kék vagy zöld. Lehet, hogy zöldeskék. Vagy kékeszöld.

Tudja a franc.

Inkább arra gondoltam, milyen lehet beleugrani.

Ármin azt mondta, a sós víz fenntartana, de ezt nehezen akartam elhinni neki.

Egy pillanatra elképzeltem, mit szólna, ha most levetném magam a hajójáról. Biztos azt hinné, hogy megbántam, hogy vele tartok.

Aztán inkább nem hoztam szóba.

Segítettem neki a kötelekkel, aztán kihajóztunk. A kikötő zaja mögöttünk maradt, és egyszer csak csend lett.

Csak a víz hangja maradt.

És a szél.

Alig volt felhő az égen.

Amikor teljesen kiértünk a kikötőből, átadta nekem a kormányt. Nem kérdezte meg, hogy akarom-e.

Látta rajtam.

Folyton magyarázott, aztán egy idő után elhallgatott. Láttam, hogy szikrázik a szeme.

De a szeme nem sokáig kötött le. Élveztem, amit csinálok.

Azt gondoltam, hogy sosem akarom elengedni a kormányt.

Ettől megijedtem, és elengedtem. Ármin azonnal szitkozódni kezdett, de gyorsan átvette.

Megmutatta, hol tárolja az ételeket: a konzerveket és a szárított halat, és elmondta, mit kell még holnap beszereznünk.

A fedélzeten vacsoráztunk.

Este megint úgy fürkészett, mint a kikötőben, amikor leszólított a német ficsúr.

– Szépen beszélsz németül. És…

– Németnek nézek ki – segítettem ki.

– Az apád német… vagy osztrák? Vagy az anyád?

– Az… apám.

Keserű lett a szám íze.

– Otthon… németül beszéltetek?

– Amikor ott volt, csak németül szólalhattunk meg.

– Az az anyanyelved?

– Magyar vagyok, Ármin. Magyar az anyanyelvem. Nem véletlen, hogy nem apanyelvnek hívják.

– Ez zavar téged – állapította meg. – Hogy erről beszélünk. A temperamentumod határozottan magyar.

Gúnyolódott.

– Micsoda megfigyelő vagy. Pedig nem is vagy hímringyó – válaszoltam.

– Hozzá vagyok szokva, hogy a tanítványaim arcát figyeljem. Ha az értelem teljes hiányát látom, akkor máshogy közelítek. Azt már látom, hogy te nem szeretsz a családodról beszélni.

– Honnan tudod?

– Engem sosem kérdezel az enyémről.

– Arról beszélsz, amiről akarsz.

– Az apád… tudod, hogy kicsoda?

– Csak annyit tudok, hogy német. És hogy katonatiszt.

– Nem tudod a nevét?

– Nem – feleltem. – Az úrnőm… Róza nem hajlandó elárulni.

– Ezt nem teheti. Ő az apád. Jogod van hozzá, hogy megkeresd. Minden férfinak joga van az apjához. Ha akarod… segíthetek megkeresni. Ha tudod a rangját…

– Ármin… azt mondtad, legyek önmagam.

– Igen.

– Lehet, hogy olyat fogok neked mondani, ami miatt inkább egyedül hajózol ki.

– Ugye nem vagy ferdehajlamú? – gúnyolódott.

Most nem nevettem, pedig szórakoztatónak találtam, amikor a ferdehajlamúakat szidta. Én is szidalmaztam néha őket, csak én nem mondhattam ki hangosan.

– Én azért akarom megtalálni az apám… hogy megöljem.

Ármin nagy szemeket meresztett rám.

– Akkor… ebben nem segíthetek.

– Gondoltam.

– Az apagyilkosság a legnagyobb bűn a Biblia szerint, nem?

– A legnagyobb bűnt már elkövettem, Ármin.

– Azt… hogy egy ferdehajlamúval hajózol?

– Miattam halt meg az anyám.

Ármin letaglózva meredt rám.

Ezt még sosem mondtam ki hangosan. Vissza akartam szívni.

– Felejtsd el.

– Mihály, ha beszélni akarsz róla…

– Nem akarok.

Ha elmondanám, talán máshogy nézne rám. Úgy, mint én magamra. Nem akarom, hogy gyűlöljön. És azt sem, hogy valósággá váljon. Nem akarok rá gondolni. Bevillantak a fekete rózsák.

Éreztem, hogy remegek.

– Mihály.

Megérintette a vállam.

Lesöpörtem a kezét.

– Bocsáss meg.

– Nem… te bocsáss meg – mondtam. – Nem értem, minek hoztam szóba egyáltalán.

– Ha össze leszünk zárva, jó, ha tudunk egymásról egy s mást. Hogy tudjunk egymásnak segíteni.

– Segíteni?

– Ha az egyikünknek háborog a lelke.

Nekem az elmém is háborgott, de ezt nem akartam kifejteni.

– Megértem, ha nem akarsz egy tébolyulttal hajózni.

– Mihály, nem vagy tébolyult. Gyászolsz. És biztos vagyok benne, hogy az anyád halála nem a…

Feltartottam a kezem. Azonnal elhallgatott.

Nagyon sajnálatra méltóan nézhettem ki, ha így tett.

Kitöltött egy pohár bort, és felém nyújtotta.

Belekortyoltam.

– Ez… igazad volt, ez tényleg finomabb. Ettől most ferdehajlamú lettem?

Felhorkant.

Újra beleittam. Kicsit édes volt az én pórias ízlésemnek, de nagyon itatta magát.

– Bárcsak így mennének a dolgok – mondta Ármin. – Lehet, hogy miattad fehérnéppé változnék. Egy napra.

– Szép fehérnép lennél.

Kicsit szédülni kezdtem. Pedig alig ittam bele a borba.

– Mihály. Egy egyenes nem mondhat ilyeneket.

– De én hímringyó vagyok – kértem ki magamnak.

Lehúztam a maradék bort.

– Ez az én hajóm. Itt nem vagy hímringyó.

Felhorkantam.

– Nekem egy kuruc kutya nem parancsol.

– Én meg a labanc disznókat nem tűröm meg a hajómon.

Felröhögtem.

– Az Isten verje meg, de erős ez a bor.

– Az nem bor, Mihály – vigyorgott.

– Hanem?

– Portói.

8.

Egész nap a kikötőben rohangáltunk.

Másnap is portóit kértem a vacsorához, de Ármin nem adott. Eldugta.

– Elferdülsz tőle! – indokolta.

Felnevettem.

Tegnap este kicsúszott a számon, hogy vajon lesznek-e heves álmaim, amikben ő nőként szerepel. Engem tényleg érdekelt, de ő majdnem elájult tőle.

– Akkor te előttem fogod vedelni? Ilyen kegyetlen vagy?

– Nem.

Elővette a szekrényből, és felszaladt a fedélzetre. Gróf Almásy Ármin nemcsak horkantgat és röhögcsél, hanem szaladgálni is szokott.

Azon tűnődtem, ettől Róza kiábrándulna, vagy csak még jobban beleszeretne.

A vízbe locsolta az italt.

– Ez… szabad ilyet művelni?

– Jó szerencsét hoz a tengeren.

– Szerintem azért lettél tengerész ficsúr, hogy ezt bármire rámondhasd.

Vigyorgott.

– Ficsúrnak tartasz?

Végigmértem.

– Pazarló vagy. Kiöntötted a portóimat.

Felnevetett.

– Ármin… arra válaszolj nekem, hogy ha nem vagyok ferdehajlamú, akkor miért szeretek enyelegni veled?

– Mihály, te nem enyelegsz velem. A férfiak… egymás között néha így beszélnek. Ugratják egymást. Megnézik, kinek hol van a helye a sorban. Te ösztönösen kóstolgatsz engem.

– Te most kioktattál engem a férfiakról?

– Több férfival háltam, mint te.

– De most pont nem azokról beszéltél, akikkel háltál.

– Igazad van. Hibás érvelés volt. Mihály… Az anyád remek munkát végzett, de minden férfinak szüksége van férfitársaságra. Rendesre. Nem olyanokra, akik…

Ökölbe szorult a keze.

– Mocskosságot művelnek velem – segítettem neki.

Rám nézett.

Sose beszéltem még neki ezekről. Azokról a dolgokról, amik miatt sajnálni lehet engem.

– Sok ficsúrral találkoztam. De egyik sem volt úriember. Te az vagy – mondtam neki.

Mosolygott. Szikrázott a szeme.

– Ha azt akarod, hogy az is maradjak, akkor most menj vissza a kajütbe – évődött.

Aztán elkomolyodott.

– Bocsáss meg. Túllőttem a célon. Mihály… ugye tudod, hogy én nem vagyok olyan? Azok… nem is férfiak. – Szinte köpte a szavakat. – Sosem tudnálak bántani.

– Ne nézz ostobának.

Elmosolyodott.

– Nem vagy ostoba. Az apád nyilván valami tábornok lehet. Okos vagy, és… tegnap leintettél engem. Engem még soha senki nem intett le.

– Akkor most hol van a helyed a sorban?

– A lábaid előtt heverek.

– Te most ugratsz vagy enyelegsz velem, Ármin?

– Én egyértelműen enyelgek veled. Sosem rejtettem véka alá.

– Mit szólnának ehhez a kadétjaid?

– Nem tudom, Mihály. Most egyáltalán nem gondolok a kadétjaimra.

9.

Az utolsó nap egyenruhában vonulászott, mert errefelé sok ember ismerte, és néhányukkal beszélni akart. Végül többen lettek, mint ahánnyal beszélni akart. A végére már úgy képzeltem, épp annyira van kedve enyelegni velük, mint nekem a bordélyban. Persze itt nem úgy enyelgett, ahogy velem szokott.

Figyeltem, hogyan néznek rá a fehérnépek, és már belefáradtam a sok gerjedelembe, ami körülvett minket. Mintha a bordély folyosóján sétálgattam volna.

Elképzeltem, hogy ha a fehérnépek tudnák, hogy rám csorgatja a nyálát, belelöknének a tengerbe.

Aztán Ármin felhívta rá a figyelmem, hogy rám is ugyanúgy csorgatják a nyálukat. Erről általában van tudomásom, de most nem figyeltem.

Már besötétedett, amikor elhaladtunk egy kikötői mulató előtt. Odabent táncoltak az emberek.

– Te táncolsz fehérnépekkel? – bukott ki belőlem.

– Nem, Mihály. Nem hitegetem őket.

– Jól teszed. Már attól megbolondulnak, hogy végigsétálsz a kikötőben.

Felhorkant. Ezek szerint az egyenruhájában is szokott horkantgatni.

– De ha te szeretnél táncolni, megértem. Megvárlak a hajón. Tudod, hogy találsz oda, igaz?

– Én nem tudok táncolni – vallottam be. – Annak nemigen veszem hasznát a bordélyban, nem igaz? – tettem hozzá gúnyosan. – Különben sem hiszem, hogy örülnének, amikor a végén megmondanám, hogy most hazamegyek a szeretőmhöz, aztán elhajózunk a világ végére.

Ármin szeme felvillant, aztán elhalványult.

– Ne mondd, hogy a szeretőd vagyok… mert a tengerbe ölöm magam.

Elmosolyodtam.

– Akkor mi vagy? A kapitányom?

– A hajón az leszek. Most inkább egy ostoba disznónak érzem magam. Mihály… sokáig leszünk azon a hajón. Ha… jól akarod magad érezni ma este, akkor elmehetsz. Ugye tudod?

– Mit akarsz, hova menjek? Hitegessem a fehérnépeket?

– Én… nem ezt akarom. Poszeidón faszára! Ha bordélyba akarsz menni, akkor menj. Ezt akartam a tudtodra adni.

– Szerinted azért jöttem veled világot látni, hogy egy bordély falát bámuljam?

Elnevette magát.

– Igazad van. Ostoba gondolat volt.

Nem mentem, de felajánlottam neki, hogy ő mehet, ha akar. A hajójára akart menni. Azt mondtam neki, eleget keféltem az elmúlt két évben. Ezen először nevetett, aztán bocsánatot kért érte.

10.

Már egy hete hajóztunk.

Ármin elmondta az útitervet. Kikötők neveit sorolta, amiket nem tudtam megjegyezni, és tengeri útvonalakat rajzolt fel, mintha az egész világ egy térkép lenne a fejében.

Sokat tanultam tőle.

Megmutatta, hogyan kell olvasni a szelet, hogyan kell figyelni a hullámokat, és mikor kell hozzányúlni a kötelekhez. Először csak néztem őt, aztán már csináltam vele együtt.

Nem kiabált, ha hibáztam. Csak kijavított. Néha újra megmutatta.

Tetszett, hogy végre értelmes dolgokra használom az agyamat.

Valamire, aminek tényleg tétje van.

Árminban is sok minden tetszett, de ezt még magamnak sem vallottam be. Leginkább az tetszett benne, hogy végre valakire hasonlítani akartam.

Főleg koordinátákat szerettem számolni vele. Tetszett a gondolat, hogy ha elrontom, akkor a világ végén kötünk ki. Eddig ha hibákat követtem el, legfeljebb megpofoztak vagy nyakonvágtak érte.

Igyekeztem nem elrontani.

Persze Ármin úgyis mindent leellenőrzött utólag.

Aztán egyszer visszalapoztam párat. Találtam egy hibát. Azt biztos én rontottam el.

De nem az én kézírásom volt. Én is ferdén írok, de gömbölyűbb és hurkosabb betűkkel. Ezek apró, dőlt betűk voltak.

Az Isten verje meg.

Ha megmondom neki, hogy tévedett, lerúg a hajójáról.

Átszámoltam vagy ötször. De minden alkalommal ugyanaz jött ki. És nem az, amit ő odaírt.

– Ármin…

Odajött. Azzal a nyílt tekintettel, mint amikor tanítani akart valamit, és azt akarta, hogy lássam: nincs rossz kérdés, és kész akár ötször is elmagyarázni egymás után.

Hát, most majd pofára esik.

– Kiszámolnád ezt nekem? Nem biztos, hogy megértettem, amikor magyaráztad.

Ármin kérdőn nézett rám, hogy miért akarok öt nappal ezelőtti adatokat számolni, de aztán megcsinálta.

Aztán még egyszer.

A homlokát ráncolta.

Az asztalra csapott.

– Poszeidón faszára. Több eszed van, mint a tanítványaim felének együttvéve.

Halványan elmosolyodtam.

Ármin rám nézett.

– Tapintatos voltál. Hogy nem azt mondtad, ostoba tengeriuborka vagyok.

Felhorkantam.

– Azért, mert nem tudom, mi az a tengeriuborka.

A papírokat nézte, aztán megint tanár-arccal nézett rám:

– Ez sokaknál beválik. De nem mindenkinél. Van, akinek csak meg kell mondani, hogy hibázott. Mert különben azt fogja hinni, gyermeknek tartod, és fel fog háborodni. Amivel be is bizonyítja, hogy tényleg az.

Mosolygott.

– De te pontosan tudtad, hogyan kell hozzám közelíteni.

– Lehet, hogy a kadétok meg a hímringyók nem is különböznek annyira.

– Az ördög tépjen szét, ne képzeltess velem ilyeneket.

Felröhögtem.

– Elvettem az eszed, mint a forgószél. Azért nem tudtad kiszámolni.

– Húzz zsákot a fejedre – válaszolta. Végigmért. – Ne csak a fejedre. Be kéne téged zárnom a sós halaink mellé. Legalább akkor a szagod borzalmas lenne.

– És akkor ki akadályozná meg, hogy egy sziklának csapódjunk?

Ármin felröhögött.

11.

Ármin nem volt szégyenlős. Azt mondta, ha férfias elfoglaltságaim adódnak, akkor nyugodtan menjek le a kajütbe. Ilyenkor nem zavarjuk egymást.

Egyszer lementem.

Lefeküdtem az ágyamra. Észrevettem valamit a falon.

Egy szénrajz volt egy szirénről. Leszedtem, és közben felröhögtem.

Szerintem biztos hallotta odafent.

Na most így mit kezdjek magammal.

Belegondoltam, hogy Ármin egy fehérnépet rajzolgat és rám gondol. Én meg egy fehérnépet nézegetek, és rá gondolok.

Valami fojtogató, feszítő tehetetlenséget éreztem a szívemben és a gyomromban.

Miért ilyen bonyolultak az érzemények? Túl sok időt töltöttem bordélyban.

Felmentem a lépcsőn a képpel a kezemben, és kitártam az ajtót.  

Ármin döbbenten mért végig, aztán elfordult.

– Mi az, nem láttál még árbócot, Ármin?

Felhorkantunk.

– Azon tűnődtem… ha lenne itt egy fehérnép…

– Én nem vonzódom a nőkhöz.

– Jó, de ő velem lenne. És veled meg lenne egy férfi. Láttam már ilyet a bordélyban. Nem nagy ördöngösség.

Megfordult.

– Mihály… ha te egy fehérnéppel vagy… akkor miért akarnál engem a szobában tudni?

Nem feleltem. Igaza volt. Ennek semmi értelme.

– Azt hittem, hogy… neked…

– Ha te a szobában lennél… szerintem észre se vennék más férfit.

– Azért… ne sértődj meg, de a hajód nem olyan nagy, Ármin.

Keserűen mosolygott.

– Már a gondolat is fájdalmas, hogy mással lássalak. Sokféle szerelmet láttam a világban, de arra már rájöttem, hogy én nem vagyok többszerelmű.

– Többszerelmű?

– Vannak, akik képesek egyszerre több ember iránt is heves érzeményeket táplálni. Mihály… te most engem próbálsz boldoggá tenni. Ez nem a te dolgod. Meg kell tanulnod, hogyan tedd saját magadat boldoggá. Nem leszel mindig hímringyó.

Ezen elgondolkoztam.

Meg azon is, hogy melyik nő akarna férjül egy hímringyót. Ahhoz el kell hagynom Békést, és máshol megtalálni a szerencsémet.

Belegondoltam, hogy Ármin a férfiak miatt menekült el, én pedig a nőkért akarok.

Téboly.

12.

Egyik nap megálltam a hajólépcsőnél.

– Úszni akarok a tengerben.

Ármin nagy szemeket meresztett rám.

– Meglep, hogy csak most. Nem akartam felhozni. Azt hittem, tartasz tőle.

Levettem az ingem.

Ránéztem.

– Te nem jössz?

Végigmért, aztán elfordult.

– Ha együtt kéne lubickolnom veled a tengerben, elvinne a guta.

Kinevettem.

– Akkor kénytelen leszek egyedül megtanulni úszni.

Azzal beugrottam.

A sós víz az orromba ment, és átkozottul csípte. Nem éreztem úgy, hogy fennmaradnék. Kapálóztam.

Halványan hallottam, hogy Ármin káromkodik.

– Dőlj hátra! Engedd el magad, és a tenger megtart!

Megtartott.

Nevettem.

– Poszeidón faszára! Miért nem mondtad, hogy nem tudsz úszni? Akkor bementem volna veled!

Nem szoktam hozzá, hogy gyámolítani kelljen engem.

– Azért, hogy téged ne vigyen el a gutaütés.

Nem láttam őt, de éreztem, hogy bosszankodik.

De már nem érdekelt. Semmi. Ahogy lebegtem, hirtelen minden gondolatom elpárolgott. Mindig rengeteget gondolkodtam, de most földöntúli nyugalom szállt meg. A napot bámultam. A víz jéghideg volt, de a nap felmelegítette az arcomat. Nehezen hittem el, hogy ugyanabba a napba bámulok, mint a pusztában.

Ez itt szikrázóan gyönyörű látvány.

– Nem csodálom, hogy a Délibáb a Napot választotta – bukott ki belőlem.

Éreztem, hogy elhomályosodik a tekintetem. Nem sírtam, mióta az anyám meghalt.

Nem ment.

De most örömömben sírtam. Némán.

Zokogni is tudtam volna, de nem akartam, hogy Ármin hallja és azt higgye, megtébolyodtam.

Nem tudom, meddig maradtam így.

Amikor már visszalöktem magam álló helyzetbe, megrezzentem Ármin hangjától.

Elfelejtettem, hogy ott van.

A hajó. És ő.

Elmondta, hogyan tartsam meg magam a vízen.

Aztán mégis bemerészkedett, és megtanított úszni. Mindig figyelmeztetett, mielőtt hozzám ért. Kiröhögtem érte.

– Engem az apám… tanított meg úszni.

Most beszélt először az apjáról.

– Hogyan?

– Belökött a vízbe. És megtanultam.

Megmerevedtem. Hirtelen majdnem elsüllyedtem, mint egy horgony.

Nem tudtam, mit mondjak. Most már az ő apjára is haragudnom kell?

Azt hittem, az úszás nehezebb lesz.

Addig úsztam, hogy már alig maradt erő a testemben.

Kimásztam, és csak lefeküdtem a fedélzetre.

Ármin szeme úgy szikrázott, mint a nap.

– Úgy nézel, mint aki megtébolyodott – mondtam.

– Lehet, hogy így van. Délibábot láttam a Tengeren.

Amikor eljutott az eszemig, hogy mit mondott, felkuncogtam.

– Szerencséd, hogy az Isten nem egyenesnek teremtett. Ha ilyet mondanál egy fehérnépnek, kikacagna.

– Te is kikacagtál.

– Nem, én férfiasan kinevettelek.

Mosolygott.

– Amit Istenről mondtál… Lehet, hogy ezt a te Istenedet… mégis kedvelem.

Halványan elmosolyodtam.

– Milyen könnyű téged elhajlítani…

– Kár, hogy téged nem.

– Ármin, ne nézz ficsúrnak, de szerinted nekem milyen színű a szemem?

Ármin elmerengett.

Amikor boldog vagy, akkor tengerkék. Ha dühös, akkor acélkék.

Megdöbbentem.

– És… amikor szomorú vagyok?

– Arra nem emlékszem. Rég láttam.

Látta a zavaromat, ezért elterelte a beszélgetés fonalát.

– És szerinted nekem mi a vallásom?

– Te pogány vagy. Az előbb úgy néztél rám, mint egy bálványra.

– Vagy egy oltárra.

Lehervadt a mosolyom.

– Ármin. Ne mondj ilyeneket.

Nem kért bocsánatot. Egy kicsit zavart, de túl boldog voltam ahhoz, hogy veszekedjek vele.

Boldog vagyok, döbbentem rá.

– Mihály. Csak akkor mehetsz be a tengerbe, ha én engedem. Megértetted?

– Te vagy az egyetlen pogány, akire hallgatok – mondtam.

Úgy nézett rám, mint mostanában sokszor. Mintha fájna neki, hogy kedves vagyok hozzá.

13.

Azt hittem, nehezebb lesz Árminnal összezárva lenni a hajón, mert olyan sokáig laktam egyedül a szobámban, de csak egy idegesítő szokása volt.

Esténként rengeteget povedált. Egyszer belealudtam, és elfelejtettem imádkozni.

Amint eloltotta a gyertyát, hirtelen világmegváltó gondolatai támadtak. Sokszor lefekvés után újra gyertyát gyújtott és leírta őket. Az egyik ilyen alkalommal épp imádkoztam. Otthon az ágyam előtt szoktam térdelni, de itt csak az ágyon feküdtem.

– Ne haragudj! – mondta, amikor észrevette, hogy megzavart.

Aztán folytattam az imát, de rajtakaptam, hogy néz.

Rásandítottam.

– Tudom, őrültség, de… imádkozhatok veled? – kérdezte.

Nagy szemeket meresztettem rá.

– Nem vagy hívő. Ne legyél képmutató.

Mosolygott.

– Igazad van.

Lehunytam a szemem, de összegabalyodtak a gondolataim.

– Ármin. Ne nézz, ahogy imádkozom.

Megköszörülte a torkát, és megint elfújta a gyertyát.

Aztán rájöttem, hogy egy ideje már érte is imádkozom.

14.

Elértük a nyílt óceánt. Itt Ármin még egyszer elmondta, hogy csak az ő engedélyével mehetek a vízbe. Pedig nagyon vágytam rá. Tudtam, hogy ostobaság, de tudni akartam, mi a különbség a tenger és az óceán között. Elmagyarázta, de kíváncsi voltam, én érezném-e a különbséget.

Sötétebbnek, mélyebbnek és szürkéskéknek tűnt.

Acélkéknek.

– Mihály… gondolkodtál azon, hogy meddig akarod ezt csinálni? – kérdezte Ármin vacsora közben.

– Amíg megadom az úrnőnek a tartozásom.

– Mennyivel tartozol neki?

Tudtam, mit akar ezzel, és kellemetlenül éreztem magam.

– Azt hittem, a ficsúrok nem beszélnek pénzről.

– De mi nem ficsúrok vagyunk. Hanem a tenger haramiái.

– Te… haramia?

Felvihogtam.

– Miért, te haramiaszerűbbnek tartod magad nálam? Csak mert egyenes vagy?

– Nekem legalább van sebhelyem.

– Az igaz.

Sosem kérdezett róla, és ezt szerettem benne.

– Nem kell megváltanod engem, Ármin.

– Otthon most épp pénzt keresnél, de te velem töltöd az időd.

– Te magad mondtad, hogy nem a hímringyódként vagyok itt. Ármin… ezt… amit most átélek… ezt nem lehet pénzen megvenni. Megmutattad nekem a világot.

Ármin szeme szikrázott.

– És… mit akarsz kezdeni vele?

– Nem tudom. Elmegyek majd Békésből. Ott… ismernek. Nem lehetek önmagam.

Ármin felhördült.

– Mi az?

– Csak… döbbenetes, hogy te és én mennyi mindenben hasonlítunk. Az apám a tengerért élt. Én is korán követtem. Mindig is tengerész akartam lenni. A magyar földhöz… nem kötődöm. Még a délibábot sem láttam. Te meséltél róla nekem.

Felsóhajtott. Mint aki nem bírja magában tartani az örömét, és ki kell adnia magából.

– Sokféle emberrel találkoztam azóta. Kinyílt a világ. Megtaláltam azokat, akikkel önmagam lehetek.

– Én… szeretem Békést – vallottam be. – De talán túl sok rossz dolog történt ott velem.

– Lehorgonyoznál ott?

Felnevettem.

– A pusztában?

– Én úgy gondolok rá, hogy minden hely, ember, aki fontos nekünk, egy horgony.

– Neked vannak horgonyaid? – kérdeztem.

– Vannak emberek szerte a világban, akikhez kötődöm. De… nekem a hajóm a horgonyom.

– Nekem az anyám sírja a horgonyom. És Róza.

– Ha az az otthonod, akkor viszont harcolj érte. De én most másról szerettem volna beszélni veled. Amikor az úrnőddel beszéltem, ő… elég…

– Akaratos volt?

Nevetett.

– Igen, de ez a munkája. Jól csinálja. És segíteni akart neked. Azt mondta, ajánljalak be az akadémiára.

Ökölbe szorult a kezem.

– Cserébe ha… lefekszem veled.

– Őszinte leszek, Mihály. Azt hittem, le fogunk feküdni egymással. De aztán megismertelek. És már az elején megmondtam az úrnődnek, hogy ha fajankó vagy, nem foglak beajánlani. Mihály… te az akadémiára születtél. Tehetséges vagy. Keményen kéne dolgoznod, de fényes jövő várna ott rád.

– És akkor neked tartoznék.

– Nem. Megmondtam. Nem vagyok tengeri szörnyeteg. Szerencsés lenne veled az akadémia. Akkor miért ne segítenék, ha tudok?

Még senki sem tett értem ilyet.

– Köszönöm, Ármin.

– Azért ne bízd el magad. Még rengeteget kell tanulnunk.

Elmosolyodtam.

– És az akadémián… nem intheted le a parancsnokokat. Ha ott intettél volna le engem, kitették volna a szűrödet.

– Nincs szűröm, mert nem vagyok marhapásztor. Látszik, hogy nem az Alföldről jöttél – gúnyolódtam.

Ármin felröhögött.

15.

Ármin most már mesélt a családjáról. Sok testvére van. Elmondta, melyikük hova házasodott, és mi lett velük. Úgy tűnt, nem igen ismeri őket.

– Mindig akartam testvért. Leginkább olyat, aki idősebb nálam, és megtanít engem dolgokra – mondtam.

Szóval szokás szerint lehetetlenségre vágytam.

– Mihály… te egy apára vágytál.

– Te olyan vagy nekem, mintha a bátyám lennél. Azt leszámítva, hogy meg akarsz dugni.

– Miből gondolod, hogy én akarlak megdugni téged?

Beharapta a száját. Vékony jégen jártunk, sosem beszéltünk eddig erről.

– Nem kell erről beszélgetnünk – mondta.

– Azt hittem, mert mindenkinek parancsolsz…

– Mihály, lehet, hogy még tényleg van mit tanulnod a férfiakról – mosolygott.

– Akkor taníts, Ármin – mondtam gúnyosan.

– Szeretek kapitány lenni. És tanár. De néha szeretem, ha… nem nekem kell irányítani.

– És ezt hogy kell elképzelni?

– Azt akarod, hogy a képzeteimről beszéljek?

Felhorkantam.

– Igen.

– Az már lehet, hogy enyelgésnek számítana.

– Ha túl sok, majd leintlek.

Felnevetett. Aztán ábrándos lett a tekintete.

– Tegnap arról képzelegtem odalent, hogy leintesz engem, és megparancsolod, hogy…

Leintettem.

– Ármin!

– Na tessék. Pont ilyen hangod volt.

De én a felhőket figyeltem.

– Viharfellegek – mondtam neki.

– Igen, Mihály. Napok óta tisztában vagyok vele, hogy vihar lesz. Felkészülünk rá. Csak nem akartam, hogy aggódj.

16.

A vihar hamar ideért. Ármin mindent háromszor ellenőrzött a hajón. Azt mondta, ha nem tudunk elhajózni a szélben, majd le kell szedni a vitorlákat.

Minden sötét szürkeségbe burkolózott. Eszembe jutott, amikor a pusztában álltam a viharban. Akkor nem féltem. De akkor meg akartam halni.

Ez viszont átkozottul megrémített. Mintha az apokalipszis lovasai vágtattak volna felénk a viharfellegeken.

És mindent betöltött az égzengés.

Aztán feltámadt a tenger, és összevissza hánykolódtunk.

Ármin határozottan és könnyedén irányította a hajót, de aztán egyszer csak megváltozott az arca.

– Mihály. Hamarosan le kell mennünk. Lehet, hogy ott leszünk egy darabig.

– Rendben.

A hullámok egyre nagyobbak lettek.

Aztán hirtelen megláttam. A hullámot, ami kétszer akkora volt, mint az istenverte hajónk.

– Kapaszkodj!

A hullám oldalán hajóztunk végig. Ha akartam volna, meg tudtam volna érinteni a vizet. De rohadtul nem akartam.

Láttam, hogy a következő még nagyobb lesz.

– Le kell mennünk!

Felmásztam, hogy leszedjem a vitorlát.

– Mihály!

Az egyiket már leszedtem.

– Gyere le! Most!

Ő maga mondta, hogy ilyenkor le kell szedni. Mi lesz, ha elszakad?

– Gyere le, vagy kettébaszlak! – ordított rám torkaszakadtából.

Sosem láttam ilyen rondán nézni.

Nem tudtam eldönteni, hogy attól félek jobban, amit mondott, vagy attól, ami odafent várna.

Végül lemásztam.

És akkor megláttam. Mindent beterített a közelgő hullám. És Ármin arcán láttam, hogy ezt nem fogjuk meglovagolni.

– Befelé!

Kinyitottam az ajtót, Ármin pedig teljes erőből belökött rajta.

Amikor földet értem, a levegő kiszorult a tüdőmből.

Azt hittem, ő is jön, de rám zárta az ajtót.

Hallottam, hogy üvöltözik. Talán a tengerhez vagy Poszeidónhoz. Úgy tűnt, nem először teszi. Egy ideje már rájöttem, hogy felette is viharfelhő lebeg, csak próbálja leplezni.

Sosem féltem ennyire.

Rájöttem, hogy nem attól félek, hogy mihez kezdek a hajón nélküle. Egyszerűen csak elképzeltem, hogy meghal, és elöntött a rémület.

Összevissza hánykolódtam, de közben csak az ajtót bámultam.

Egyszer csak kinyílt, és egy halom vízzel együtt Ármin beesett rajta.

Aztán bezárta az ajtót, és lerohant a lépcsőn.

A hajó oldalra fordult.

– Menj a sarokba!

Nem tudtam, miért kell odamennem, de most nem értetlenkedtem. Nem volt rá idő.

Már mesélte, hogy ha nagyon hánykolódik a tenger, néha le kell szíjazni magunkat.

Elkezdett leszíjazni.

A hajó már teljesen oldalra fordult.

Még magát is be kell kötnie. Mi lesz, ha felborulunk, beveri a fejét és szörnyethal?

– Megcsinálom! – mondtam.

De Ármin nem engedett el.

– Menj! – üvöltöttem rá, ahogy ő odafent rám.

Megmerevedett, aztán ott hagyott.

Amikor az utolsó szíjat is rögzítettem, hatalmas recsegés-ropogás hangzott, és kifordult magából a világ.

Amikor abbamaradt a mozgás, oldalra fordultam.

Amikor megláttam, hogy ő is engem néz, és semmi baja, száraz zokogás tört elő belőlem.

Kinyúlt felém, de aztán elhúzta a kezét. Ha hagyta volna, most megszorítottam volna.

De talán nem úgy akarta, ahogy én tudtam volna.

– Most mi lesz? Meglékeljük a hajó alját? – gúnyolódtam, de közben rettegtem.

Ármin halálosan komor arccal nézett rám, mintha valakinek a halálhírét készülne közölni. Mint Róza, amikor aznap el akart küldeni a vásárba.

Összerándult a gyomrom.

– Az nem lenne jó ötlet.

– Miért?

– Mert a tenger alatt vagyunk. Nagyjából tíz méterre.

Fejjel lefelé.

17.

Tudtam, hogy nem tengeri haramiához méltó, amit művelek, de ziháltam a rémülettől, ahogy elképzeltem, amit mondott. A torkom és a gyomrom összeszorult.

Alig kaptam levegőt.

Hallottam Ármin hangját, de csak tompán.

– Mihály… lélegezz.

– Szedj le innen.

Elkezdte magát kicsatolni, és leugrott.

Segített nekem is.

Amikor kiszabadultam, megnyugodtam, pedig nem volt okom rá.

Leültünk a földre.

Azt hittem, mindenféle intézkedéseket kell majd tennünk, de csak körbejárta a hajót, és megnézte az oldalait.

– Most azt nézed, hogy szivárog-e a víz, ugye?

– Igen. De minden rendben. Hála Istennek. Vagy Tengrinek.

Csak két nappal később tudtam meg, hogy Ármin hazudott.

18.

Elmondta, hogy a hajó úgy van kialakítva, hogy ha ilyen történik, meg tudjon fordulni.

– Mihály, te önmagad vagy velem. Én is önmagam leszek. Én mindig őszinte vagyok. Jogod van tudni, hogy talán nem fordul meg a hajó. Ha már megmozdul, az jó jel, de előfordulhat, hogy a nyomás szétfeszíti.

– És akkor? Megfulladunk?

– Nem. Olyan erővel fogja szétfeszíteni, hogy a körülöttünk lévő dolgok ölnek meg minket.

Próbáltam feldolgozni, amit mondott.

Nem sokat beszéltünk. Mindketten eléggé elfáradtunk. Hamar elaludtam.

Arra keltem, hogy valami kopogó hangot hallok. Ármin elengedte a szekrényt, amit épp fogott.

Eddig máshol volt.

– Te most kicsinosítod az új otthonunkat? – gúnyolódtam.

Elmosolyodott.

– Örülök, hogy visszatért a jókedved.

– Hát azért azt nem mondanám.

Elővette az ételt. A konverzeket, nem a halat. Rádöbbentem, hogy nem fogjuk tudni kiszellőztetni a sós halszagot.

Fogalmam sem volt, mennyi lehet az idő. Talán sosem látom újra a napot.

Ármin zsebóráján láttam csak, hogy már másnap van.

Megkért, hogy olvassak neki az Odüsszeiából. Szerintem csak el akarta terelni a figyelmemet. Egy idő után megelégeltem a tengeri szörnyeket, mert elképzeltem, hogy körbevesznek minket.

Inkább mást választottam.

Aztán azt is meguntam.

Akkor csak feküdtünk. Mesélt arról, merrefelé járt a világban. Épp azt fejtegette, hogy Argentínában a gaucho-k – amolyan lovas marhapásztorok hosszú késekkel, amiket facónnak hívnak –, olyan mutatványokat műveltek a kocsmában, hogy nekem biztos tetszett volna. Látta, hogy értek a késekhez, de a rosszullét kerülgette, ha dobáltam őket, ezért egy ideje felhagytam vele.

Tudtam, hogy szeretne nekem minél több mindent elmesélni, de egy idő után csak elszomorított vele.

A családjáról többé egy szót sem ejtett.

– Ármin, lehetsz csendben is. Nem kell egész nap előadást tartanod nekem.

Amikor elaludtam, megint hallottam a hangot. Felébredtem. A kopogás mellett csöpögést is hallottam.

Láttam, hogy szivárog be a víz.

Ármin épp odaszögelt egy deszkát.

Amikor rám nézett, rájött, hogy lebukott.

– Azt mondtad, mindig őszinte vagy. Miért nem mondtad, hogy szivárog a hajóba a víz?

– Azt hiszem… önző voltam. Szerettem volna, ha nyugodt vagy. És azt akartam, hogy olvass nekem. Szeretem a hangodat.

Csak bámultam a halvány zöldességet, és háborogtak bennem az érzemények. Átkoztam, amiért magával hozott ide. De hálás is voltam a Jóistennek, hogy nem egyedül van most itt.

– Félsz? – kérdezte Ármin.

– Csak az nem félne, aki féleszű.

19.

Két nappal később eszembe jutott, hogy eddig volt lehetőségünk elvonulni. Most nincs. Féltem, hogy egymás agyára megyünk, de még nem mentünk.

Biztos oldódott volna a feszültségem, ha kiverem magamnak, de inkább visszafogtam magam.

Ármin felsóhajtott. Bosszúsan. A lábával akkorát rúgott a paplanba, mint egy ló.

Felröhögtem.

– Mi van? – kérdezte.

– Megbántad, hogy egy egyenest hoztál magaddal, igaz?

Nevetett.

– És milyen egyenesnek lenni fejjel lefelé? – kérdezte kedélyesen.

– Ugyanolyan. Jó, ez nem igaz. Bosszantó.

Hosszú ideig nem válaszolt.

– Nem fejeztem be a képzeteimet arról, hogy leintesz engem.

Nevettem.

– Tudod… nem kéne lefeküdnünk hozzá – mondta. – Csak parancsolgatnál nekem. Aztán kiverném magamnak.

– Te most komolyan beszélsz?

Ármin röhögött.

Oldalra fordult, és úgy nézett rám, mintha tébolyult lennék.

– Nem. Annak mégis mi értelme lenne?

Felhorkantam.

Hiába szögeltük be a lyukakat, egyre több helyen szivárgott a víz. Már nem tudtunk olyan helyre lépni, ahol nem volt víztócsa.

Az ágyakat leszámítva. Úgyhogy a hajó két sarkában feküdtünk.

Eszembe jutott, amit Róza mondott az egyenesekről, akik elferdülnek a halál torkában. Most ott vagyok.

Szerettem volna nem arra gondolni, hogy meghalok, de az olvasás gondolatától is levert a víz és szét akartam ütni valamit.

Amikor Ármin az indiai fűszerek és az egzotikus vallások után hirtelen a keleti szerelmi művészetekre terelte a szót, nem bírtam tovább hallgatni.

– Az ördög tépjen szét…

Ármin meglepetten megmoccant az ágyán.

– Ezt én szoktam mondani.
 – Ármin…
 – Mihály.
 – Én már nem fogok annyi mindent látni a világból, mint te.

Megrándult.

– Az egyetlen, amit megtapasztalhatok…

Gyötrelmes, halk sóhaj hagyta el a száját.

Nem bírtam befejezni a mondatot.

Felkeltem az ágyról, és odamentem hozzá. Úgy nézett rám, mintha tartana tőlem. Mintha egy tengeri szörny lennék az Odüsszeiából. Vagy Kirké. Mulatságos volt.

Odébb húzódott, és lefeküdtem mellé. Neki háttal, mert egyelőre nem bírtam a szemébe nézni. Akkor talán nem tudtam volna végigmondani.

– Biztos, hogy ezt akarod?

– Azt mondtam rólad, hogy szenvedélyes vagy és kíváncsi. Én is az vagyok.

– Tudom.

Csend telepedett közénk.

– Nem akarom, hogy így történjen.

– Hát, nincs rá tíz éved, mint Odüsszeusznak – gúnyolódtam.

Kíváncsi vagyok, hogy Rózának igaza van-e. Van ennek értelme?

– Azzal hencegtél, hogy rengeteg férfival háltál. Most majd meglátjuk, mit tudsz.

Azt még a legostobább tengeriuborka is meg tudta volna mondani, hogy most enyelegtem vele.

– Nagyon nagy nyomást helyezel most rám – jegyezte meg, de a hangja mégis mosolygott.

– Szerintem odakint az a tomboló víztömeg sokkal nagyobb nyomást helyez ránk.

Felkuncogott.

– Még a tengerész humorod is tökéletes. Az Isten verjen meg érte.
 – Most már az Isten? Nem a Tenger?
 – Nem számít. A lelkem az ördögé, Mihály.

Tudtam, hogy a Faustról beszél.

Elborzadtam.

– Neked… ez a tökéletes pillanat?
 – Igen.
 – Az Isten verjen el Poszeidón faszával! Ez módfelett lehangoló.

Olyan hangosan röhögött, hogy azt hittem, szétrobban ez a kóceráj körülöttünk.

Egy darabig csak néma csendben feküdtünk.

– Mit akarsz, mit csináljak? – kérdezte.
 – Nem tudom – vallottam be.
 – Szeretnéd, hogy megérintselek?

Bólintottam.

– Itt például megérinthetlek?
 – Hol? Nem látok a hátam mögé, Ármin.

Ezen segítene, ha megfordulnék, de még gyűjtögettem a bátorságot.
 – A felkarodon.
 – Igen.

Végigsimított. Semmit sem éreztem, azon kívül, hogy félek a haláltól, és hogy nem lennék szívesebben itt mással, mint vele. Nem éreztem testi vágyat. Ettől még rettentően összezavarodtam.

– Milyen?
 – Nem borzalmas.

Felkuncogott.

– És itt?

Végigsimított a combomon.

Lehet, hogy csak szeretem, ha megérintenek. Ritkán érint meg így valaki. Nem úgy, mint aki eszét vesztette a gerjedelemtől. Valahogy ő mindent a szívével csinált. Pedig most nem a szíve feszült a seggemnek.

Úgy fordított, hogy a hátamon feküdjek, de felé nézzek. Csak nézett rám. Mint egy délibábra.

– Gyönyörű vagy.

Felhorkantam.

– Nem hiszed el?

Hittem neki, csak azon tűnődtem, hogy én is meg akarom dicsérni, de nem tudtam, mit mondjak. Éreztem, hogy ideges leszek.

– Tényleg nem tetszik rajtam semmi? – kérdezte.

Nem kétségbeesetten. Csak úgy.

– Az egyenruhád tetszik – vallottam be.

Elvigyorodott. Úgy, hogy Róza szívdöglesztőnek találta volna. Elképzeltem, hogy kupán vág egy borosüveggel.

– Azért tetszik, mert magadat látod benne.

Megráztam a fejem.

– Rajtam jobban állna.

Elvigyorodott, és a fejét csóválva felsóhajtott.

– Megőrjítesz, amikor ilyen…
 – Öntelt vagyok?
 – Igen.

Az arcomat cirógatta. Aztán végigsimított a hajamon. De nem úgy, mint azok, akik ostoba beceneveken hívtak, és akikkel mocskosságokat műveltem.

– Tetszik, ahogy bánsz velem – válaszoltam.

Jól esett neki.

– Mindenemet oda akarom adni neked – vágta rá. – Hogy csinálod ezt?
 – Úgy nézek, mint egy sebzett állat, és sajnálsz.
 – Téged nem kell sajnálni. Olyan vagy, mint én, csak egyenes. Besétálsz az akadémiára, és tiéd a világ.

Úgy beszél, mintha kisétálnánk innen élve.

Lesütöttem a szemem.

– Azért, mert a kurvád vagyok.
 – Nem… nem akarom, hogy a kurvám legyél.
 – Akkor mit akarsz?
 – Most például megcsókolni.

Megcsókoltam.

Most már kíváncsi voltam.

Rühelltem velük csókolózni. Vele nem volt borzalmas. Elviseltem. Aztán láttam, hogy neki mennyit jelent.

Elszégyelltem magam.

– Nem akarlak hitegetni.
– Túlélem. De azért egy kicsit belehalok.

Elmosolyodott.

– Simogathatlak még?
– Igen.

Megfordított és simogatott.
Kikerülte a farkamat. Aztán már nem tudta kikerülni.

Elvörösödtem.

Mi az Istent művel a testem?
 Nem hiszem el. Rózának nem lehet igaza.

– Biztos, hogy kiöntötted a portóit? Nem lehet, hogy kevertél belőle a borba? – jegyeztem meg bosszúsan.

Halványan felnevetett.

– Akarod, hogy…

Megfogtam a kezét, és odairányítottam.

Először csak simogatott.

– Mondd… hogy szereted?
 – Csináld úgy, ahogy magadnak csinálnád.

Úgy sóhajtott, mint aki mindjárt elpusztul.

A nyakamba temetkezett, és gyengéden csókolt. Lassan, de szenvedélyesen ért hozzám. Amilyen ő maga.

Hatott rám, mert gyakorlott volt benne. Odafigyelt a rezdüléseimre. Azon kaptam magam, hogy sóhajtozom.

Jó volt nem arra gondolni, hogy meghalok.

Hozzápréselődtem. Próbáltam másra gondolni. Rózára. Aztán már nem akartam semmire sem gondolni, csak élveztem, hogy a gyönyör elárasztja a testemet, és zihálva kiszáll belőlem a lélek.

Sosem gondoltam azt, hogy a lélek száll ki belőlem ilyenkor. Csak kifut a magom.

Átkozott tengerész ficsúr.

A szememet nézte. Bevillant, amit mondott róla. Nem mertem megkérdezni, hogy most milyen színű.

Letisztogattam magam, és ő is megtörölte a kezét, aztán csak feküdtünk egymás mellett. Örültem, hogy nem szólalt meg, mert bennem vihar dúlt.

– Nem ez a legjobb pillanat, hogy megkérdezzem, de… hogy tetszik a tenger? Olyan, ahogy elképzelted? – mondta, aztán kínjában felröhögött, és én is.

– Nem tudom.

Elvörösödtem.

– Bármit kérdezhetsz.

– Azon tűnődtem, hogy… ha ennyi időt töltesz a tengeren, vajon sós-e a véred.

Először láttam, hogy azt hiszi, viccelek, aztán próbálta tapintatos ficsúrhoz illően visszafojtani a nevetését.

– Most mi van?
 – Igazából… nem ostoba kérdés. Fogalmam sincs, hogy sós-e a vérem, mert még nem kóstoltam.

Eszembe jutott, hogy azt mondta, az ördögé a lelke. Vajon az enyém is az lenne, ha ezt most megtapasztalnám? Ettől még nem leszek pogány. Attól sem lettem ferdehajlamú, amit az imént műveltünk.

Meg akartam kérdezni, mégsem mertem.

– Mihály… – Túlcsordultak az érzemények a szemében. – Szeretnéd megkóstolni a vérem?

Furcsa érzések kerítettek hatalmukba. Ezt csak úgy idevágja nekem! Alig ismer.

Mindegy. Lehet, hogy nemsokára meghalok. Ő is. Akkor nem tudja elmondani senkinek.

Akár meg is kóstolhatom.

– Igen – vágtam rá.

Elővette a tőrét. Aztán elmosolyodott. Tétován. Mintha nem egy hajóskapitány lenne, aki a fél világnak parancsol.

– Be kell vallanom, hogy még sosem csináltam ilyet. Hol akarod?

Megvontam a vállam. Nem akartam helyette dönteni erről.

– Az ujjam megfelel? – kérdezte.
 – Gondolom.

Megvágta a mutatóujját. Kiserkent a vére.

Csak tartotta a levegőben.

Elvettem tőle a kést, és arra cseppentettem. Lenyaltam.

Nagy szemeket meresztett rám, de láttam rajta, hogy próbál nem ítélkezni. Jó hímringyó lenne belőle. Jobb, mint belőlem.

Elvettem a tőrt, és megvágtam a saját ujjamat is. Azt is megkóstoltam.

Fémes volt mindkettő.

Megízleltem újra mindkettőnkét. Próbáltam összehasonlítani.

– Mi az? Nem tudsz dönteni? – nevetett. – Elégedetlennek tűnsz.
 – Azt hittem… más lesz, mint az enyém.
 – Miért lenne más?
 – Mert én fattyú vagyok. Te meg nem.

Döbbenten meredt rám.

– Mihály… – Megfogta az arcom. – Te semmivel sem vagy rosszabb nálam.

Felhorkantam. Hát ezt is megértem. Egy ferdehajlamú ficsúr önt lelket belém.

– Mondd, hogy elhiszed!
 – Miért olyan fontos neked, hogy én mit hiszek magamról?
 – Mert nem akarom… Nem számít.
 – Most már mondd, az Isten verjen meg!
 – Nem akarom… hogy úgy halj meg, hogy ezt képzeled.

Szóval tényleg meghalhatunk.

Azt hittem, ez majd felzaklat. De talán meg is nyugodtam. Ezzel úgysem tudok mit kezdeni. Ha valaki megtámadná a kuplerájt, és harcolni kéne, lehet, hogy erősebb lenne nálam. Lehet, hogy nem tudnám megvédeni Rózát. Vagy valami rettentően ostoba döntést hoznék, és azért halnék meg.

Így meg csak… meghalok.

Ez megnyugvást adott.

Megfogta az ujjam. Megcsókolta. Gyengéden. Aztán megpróbálta kiszívni a vért. Véres lett az ajka.

Mulatságosan festett. Mint amikor a kurvák túlságosan kikenik magukat. Elképzeltem, mit gondolnának a kadétjai, ha most látnák.

Egy darabig ízlelgette.

– Na?
 – Ez nem lesz a kedvencem – válaszolta. – Vegyük le az étlapról.

Felröhögtem.

Oda akarta érinteni a megvágott ujját az enyémhez. Ösztönösen elhúztam.

Nem tudtam megmagyarázni. Azt éreztem… hogy az összekötne minket. Szívesen megtettem volna valakivel. De nem vele. Nem akartam hitegetni.

Aztán letettem az egészről. Úgysem létezik még egy ilyen tébolyult.

A sors fintora, hogy ő akarta volna. Egy férfi.

Talán ferdehajlamúnak kéne lennem. Egyszerűbb lenne az életem. Bár ha ezt egy ferdehajlamú hallaná, pofán verne érte.

De annak ellenére, ami történt, úgy éreztem, nem változott semmi.

Elképzeltem, hogy röhögne rajtam most Róza. Mint valami kárörvendő sirály.

– Ha túléljük… – mondta. – Lehet, hogy mostantól mindenhol megtalálsz. Mint egy cápa.
 – Egy mi?
 – Egy vízi élőlény. Porcos hal. Mérföldekről megérzi a vér szagát. És akkor támad.
 – Szerinted én ilyen vagyok? – röhögtem.
 – Engem megölsz. Valahányszor rám nézel, mintha megsebeznél.

Megint beharapta a száját, mintha megbánta volna a szavait.

Ármin nagyon romantikus. Talán én is az lennék, ha nem éltem volna át ennyi mindent a bordélyban.

Másoknak válaszoltam volna valami enyelegéssel, ahogy Róza betanította. De azt mondta, legyek önmagam.

– Nem tudom, mit kezdjek ezzel.

– Nem baj. Lehet, hogy meghalunk. Minden ostobaságot ki akarok mondani.
 – Szeretnéd, hogy megtaláljalak? – kérdeztem.
 – Igen.

Lehet, hogy én is. Nála sokkal rosszabb is lehetne.

Reméltem, hogy túléljük.

Megfogadtam, hogy ha így lesz, nem megyek vissza a bordélyba.

20.

Megmoccant a hajó. De nem csak úgy, mint általában, a széltől. Irtózatos recsegés-ropogás kezdődött.

– Mihály… Lehet, hogy megfordulunk.

Vagy nem, üzente a tekintete.

 Lehet, hogy összeroppant minket a leghatalmasabb erő. Bár eddig azt hittem, az Isten haragja. Na tessék, az ábrázatos tengerész ficsúr már pogánnyá is tett.

A világ kezdett kifordulni magából.

Leszíjaztuk magunkat.

– Kapaszkodj – mondta.

Fülsértő robajlás töltött ki mindent.

Szédültem és émelyegtem, mintha minden megmozdult volna a testemben.

Ránéztem. Meg akartam nyugtatni. De lehunyt szemmel imádkozott. Én is imádkoztam.

Egy ferdehajlamú és egy hímringyó a víz alatt imádkozik egy hajón. Vajon mit szól ehhez a Jóisten?

Azok után, ami történt, bevillant, hogy talán ő csak két ferdehajlamút lát. De most nem értem rá ezzel foglalkozni.

Miközben minden recsegett-ropogott körülöttünk, azt találgattam, hogyan fogok meghalni. Vajon csak kitöröm a nyakam az eséstől, amikor megfordulunk? Vagy eltalál valami, és szörnyethalok? Lehet, hogy megsérül a fejem, és féleszű leszek. Akkor inkább nyomjon halálra valami.

Aztán már azon gondolkoztam, hogy vajon ő is ilyenekre gondol-e. Hogy épeszű-e ilyeneket gondolni.

Mindez csak egy pillanatig tartott.

Fülsértő recsegés-ropogás és morajlás közepette kifordult magából a világ, és nyomást éreztem a mellkasomban. Aztán már fejjel lefelé lógtam. Megint.

Egy darabig síri csendben vártunk. Aztán eloldozta magát, és dülöngélve felém sétált. Már félig kiszabadítottam magam, mire odaért.

Aztán csak zihálva ültünk.

Alig vártam, hogy azt mondja, most már biztonságos felmenni.

Amikor kinyitotta az ajtót, elé vágtam.

Úgy szívtam magamba a sós levegőt, mint egy újszülött, aki először sír fel. Nem mintha emlékeznék rá, hogy az milyen volt.

Lefeküdtem a fedélzetre, ami úszott a zöld foltokban és egyéb mocsokban. A napot bámultam.

És röhögtem.

Azt hittem, majd ezen is hamar túllendülök, mint mindenen, de örültem, hogy élek. A nap felmelegítette az arcomat. Jobban éreztem a szívverésem. Mindent élénkebben láttam.

Ő nekilátott rendbe tenni a hajót. Elszégyelltem magam, és feltápászkodtam. Segítettem neki felmérni, milyen állapotban vannak a vitorlák, és kicsomózni az összegabalyodott köteleket.

Csak amikor mindennel megvoltunk, akkor mosolyodott el.

Én is vigyorogtam rá, mint egy féleszű.

21.

Másnap vitorlát bontottunk.

Feltűnt, hogy mióta átfordultunk, Ármin nem ugyanaz.

A következő pár napban rajtakaptam, hogy idegeskedik. Gyakran áradt belőle a feszültség. Néha már nem bírtam elviselni, és inkább lementem a hajó fenekébe, pedig nemrég még megesküdtem, hogy soha többé nem teszem be oda a lábam. Inkább söpörjön le a következő vihar a fedélzetről.

A horizontra meredt, és néha eszelősen villant a szeme. Ilyenkor nagyon hasonlított arra, ahogy Odüsszeuszt képzeltem, de a céltudatosság mellé most valami keserű ingerültség vegyült.

Mindig számolt.

És néha az asztalra csapott.

Aztán rájöttem, hogy le vagyunk maradva ahhoz képest, amit ő elképzelt. Elöntött a balsejtelem.

Amikor elment elővenni a vacsorát, megnéztem a számokat és a hajónaplót.

Rájöttem, hogy már rég le voltunk maradva. A vihar előtt is.

Amikor rajtakapott, megfeszült a válla, és csöndes feszültség telepedett rá. Láttam a felismerést a tekintetében.

Rájött, hogy tudom.

Azt is láttam, hogy meglepődött rajta, hogy rájöttem. Pedig tudtam, hogy nem tart ostobának, de erre ő sem számított.

Nem szóltam semmit. Túlságosan dühös voltam. Ő meg nem hozta szóba.

Napok teltek el, de semmi sem változott.

Elegem volt belőle. Hogy miért nem tudja élvezni, hogy nem pusztultunk el.

Amikor már megint a számaiba temetkezett, kiültem a hajó szélére. Hallottam, hogy megint káromkodik.

A víz nyugodt volt. Az első pár napban a közelébe se akartam menni. Úgy képzeltem, hogy a vihar minden mocskot felkavart, és nem akartam abban úszkálni.

De most tiszta volt és hívogatóan csillogott.

Amikor megint meghallottam a hangját, le se vetkőztem, csak ruhástól beugrottam.

Lebegtem.

Úgy, hogy a fülemet is ellepje a víz. Hogy ne halljam az istenverte mérgelődését.

A nap sütötte az arcomat.

Megnyugodtak a háborgó gondolataim.

Pedig nekem nem is volt okom háborogni. Csak átragadt rám.

Aztán amikor egy pillanatra nem érte víz a fülem, hallottam, hogy üvölt, mint a fába szorult féreg.

Megrémültem.

Talán megtébolyodott.

Felnéztem a vízből, és azt láttam, hogy a haját tépi és üvölt. Nemcsak úgy magának, hanem nekem.

– Mihály, az Úristen viharába, gyere ki onnan!

Vissza akartam ordítani, hogy majd ha elhallgat, kijövök, aztán rájöttem, hogy miért ordít.

Mögöttem egy apró, szürke vitorla úszott a vízen. Akármi is az, tényleg ott volt mögöttem, és ha ő ennyire félt tőle, akkor nekem is kéne.

A szívem kihagyott egy ütemet. Úszni kezdtem, mint egy eszelős.

– Gyere már ki! – ordította.

Szerinted mi az Istent csinálok?

Megkapaszkodtam a lépcsőben. Nem mertem hátranézni.

Megragadott az ingemnél, mint egy macskát, de aztán gyorsan felnyalábolt a derekamnál fogva, és felhúzott magával. Amikor hátradőltem, láttam, hogy a hajó mellett, mint egy hatalmas fekete lyuk, ott tátongott egy fogsor.

Valami tengeri állat.

Talán ez volt a cápa.

Bassza meg.

Aztán az állat, mint aki megelégelte az üvöltésünket, becsukta a száját, és továbbállt.

De megakadt a tekintetem a szemén.

Üres, semmibe révedő fekete gombszem volt.

Ami mögött nincs semmi. Nehezen hittem el, hogy ez egy élő állathoz tartozik.

A frász kitört tőle.

Ziháltunk.

Még mindig mögöttem ült és engem szorongatott, mintha attól félne, hogy úgy döntök, inkább visszamegyek és a hatalmas állat szájába dugom a fejem.

Aztán megéreztem a keménységet a nadrágomon. Minden csuromvizes volt és rám tapadt, ezért elég látványos volt.

Biztos ő is észrevette.

Eszembe jutott, amikor otthon a késekkel egyensúlyoztam. Ez néha akkor is megtörtént velem.

Melegség és hideg járt át egyszerre.

Még fel is nevettem.

– Az ördög tépjen szét, miért röhögsz ezen?! – fakadt ki.

– Azt hittem… nem akarod, hogy széttépjenek – ziháltam. És megint felröhögtem.

Nem tehettem róla.

Bosszúsan szitkozódott, de még mindig nem engedett el.

Nekem meg állt a farkam.

Kezdett zavarni ez a helyzet, ezért lefejtettem magamról a karját, és felültem.

Nagyon dühösnek tűnt. Villámokat szórt a tekintete. Már csak egy szigony kellett volna a kezébe. Próbáltam visszafojtani a röhögést, mert az láthatóan nem segített volna a helyzeten.

– Megmondtam, hogy nem mehetsz a vízbe! – A hangja elcsuklott. – Csak amikor én azt mondom!

Most már én is dühös lettem.

– Nem mondtad, miért! Ha említetted volna azt az eszelős pokolfajzatot, akkor nem mentem volna be!

A te hibád, te ostoba disznó.

Elképzeltem egy disznót, ami tud úszni. Ettől valamelyest csillapodott a dühöm.

– Az akadémián nem fogja senki megindokolni, mit miért csinálj! Követed a parancsot, és kész! – üvöltötte. – Ha ez se megy, nem vagy oda való!

– Nem az akadémián vagyunk – mordultam rá.

Elszégyellte magát.

– Igazad van. – Eddig zihált a dühtől, de mostanra kezdett lecsillapodni. – Nem vagy a kadétom. Ne haragudj.

Megtámaszkodott a karján, és a horizontot bámulta.

Végre nem volt eszelős. Talán jót tett neki, hogy meg kellett mentenie.

Végigmért.

– Csak… annyi idős vagy, mint a tanítványaim. És ez… néha összezavar.

– Nem haragszom – vetettem oda. – Ezért nem – tettem hozzá.

Rám sandított, aztán lesütötte a szemét.

– Ez az út… neked olyan, mint Odüsszeusznak a hazatérés, ugye? – kérdeztem. – Mi vár ott, ha megérkezünk?

Nem felelt.

– Semmi – fröcsögte. – Semmi nem vár, Mihály.

Sértettséget láttam a szemében. De nem rám volt megsértődve, csak úgy a világra.

– Kezdem azt hinni, hogy ez a te célod elérhetetlenebb, mint Odüsszeusznak a királysága. Szerinted ha odaérünk, az segít helyreállítani a rendet az életedben? Te inkább menekülsz.

– A mélység vigyen el, de bölcs lettél így a halál torkában…

Tudtam, hogy igazam van.

– Tudtad, hogy ekkora vihar lesz, ugye? – kérdeztem. – Mégse fordultál vissza. Azt mondtad, úgy ismered a tengert, mint a tenyeredet.

– Én se tudok mindent. Ismerem a tengert, ezért tudom, hogy szeszélyes és kiszámíthatatlan.

– Egy ideje te is az vagy.

Eddig azt hittem, csak egy tébolyult van ezen a hajón. De már kezd túl sok lenni belőlük.

– Tudom, hogy hazudsz – hánytam a szemére. – Nem hazudhatsz nekem, azok után, hogy…

Hogy nekem adtad a véred és a halál torkában érted imádkoztam.

– Miért olyan fontos ez neked? – kérdeztem.

Meg akartam érteni.

Amikor nem felelt, bosszús lettem, és folytattam:

– Odüsszeusz legalább a feleségéhez és a fiához akart hazatérni.

A szemében most felszikrázott a düh. Ez alantas volt tőlem. De felhergelt, hogy ilyen ostoba. Pedig ő több száz embernek parancsol.

– Az Odüsszeusz arról szól, Mihály, hogy egy ember minden akadály ellenére kitart a célja mellett. Még akkor is, amikor az út szinte reménytelennek tűnik. Ez a célom. Mint neked, hogy bosszút állsz az apádon.

Dühített, hogy ezzel takarózik.

– Csakhogy én egyedül akarom megölni az apámat. Te nem egyedül akartál idejönni. Hanem velem. Veszélybe sodortál.

– Igazad van. Ne haragudj.

– Vissza akarok fordulni – mondtam.

Úgy nézett rám, mintha megbánta volna, hogy nem lökött annak a rémnek a szájába.

– Szerintem te is tudod, hogy vissza kéne fordulnunk – mondtam. – Nem fogjuk teljesíteni azt, amit elképzeltél. Nem annyi nap alatt, amennyi alatt akarod. Vagy most felismered, hogy kudarcot vallottunk, vagy még több nyomorúságba hajszolsz minket.

– Okos vagy, Mihály. De nem te vagy a kapitány.

– Te magad mondtad. Nem vagyok a kadétod. Ha ostobaságot csinálsz, nem fogom befogni a szám.

Harag tombolt a szemében, de tudta, hogy igazam van. Nem szólalt meg.

– Hazaviszlek. Megígértem.

Aztán felállt és lement. Bevágta maga mögött az ajtót.

22.

Visszafordultunk, de abban sem volt köszönet. Úgy nézett rám, mint egy véres rongyra. Kezdtem rájönni, hogy miért van annyit egyedül. Mert nehéz mellette megmaradni.

Talán neki is kezdett már elege lenni belőlem.

Hetek teltek el úgy, hogy alig szóltunk egymáshoz. Csak annyit, amennyit a teendők miatt feltétlenül muszáj volt.

Egyik nap nézte, ahogy a vitorlát bontom. Mintha megint délibáb lennék.

Talán rájött, hogy mindjárt vége ennek a tébolynak, és ettől megenyhült.

Amikor lemásztam, már olyan volt, mint régen.

– Ne haragudj – mondta. – Hogy veszélybe sodortalak. És azért, amit korábban az akadémiáról mondtam.

El kellett gondolkoznom.

– Tehetséges vagy, és ott van a helyed. Talán egyszer nálam is több embernek fogsz parancsolni.

Egy rakás kurvának, talán.

Elképzeltem egy úszó bordélyt. Sokkal érdekesebb lenne.

– Szeretnél egy nap admirális lenni, és leüvölteni a fejem? – gúnyolódott Ármin.

Felhorkantam.

– Már leüvöltöttem.

Elmosolyodott.

– Szerintem… első nap kineveznek Linienschiffsleutnanttá.

Már elmondta, hogy az az első tiszti rang. Olyasmit jelent, hogy sorhajó hadnagy. Egy kisebb hajón már az is lehetett parancsnokhelyettes.

– Nem áll jól a hízelgés – jegyeztem meg.

Felhorkant.

– Nem hízelgek. Erre születtél. Már a leveledet is megírtam.

Bólintottam. Furcsa érzés kerített hatalmába. Mintha nem érdemelném meg. És mintha tartoznék neki.

Mint ahogy Rózának tartozom.

– Tudom, hogy gyűlölöd az apád. Amit tett… megbocsáthatatlan. De kezdem azt gondolni, hogy nagyon tehetséges lehet abban, amit csinál. Mert neked van érzéked ehhez.

Megdermedtem.

– Ne… ne hasonlíts hozzá.

Nem tudom, milyen arcot vághattam, de hátrahőkölt.

– Ne haragudj. Nem gondoltam át. Mindketten elfáradtunk.

Biccentettem.

Nem volt kedvem megsértődni.

Élvezni akartam a hátralévő időt a tengeren.

Eszembe jutott, milyennek láttam az elején. Amikor először éreztem a súlytalanságot, és az örömteli nyugalmat, hogy a nap az arcomat süti, és semmi bajom a világon.

Nem akartam hazamenni Békésbe.

De próbáltam elképzelni, milyen lenne az akadémián. Vele.

Folyton azt érezném, hogy vár tőlem valamit.

Megmondtam, hogy nem tudom megadni. De azok után, amit odalent műveltünk, talán belül reménykedik.

Meg akartam neki mondani, hogy még mindig úgy gondolom, de nem bírtam.

Nem akartam megbántani.

Megkedveltem.

Furcsa volt belegondolni, hogy mi lenne, ha soha többé nem látnám. De úgyis meg fogja elégelni. Tudtam, hogy arra vágyik, hogy valaki…

egy ferdehajlamúra.

Ő nem többszerelmű. Én csak akadályozom őt a boldogságban.

Megsebzem.

Ha sok időt töltünk együtt, akkor nekem is fájni fog, amikor majd megelégeli és eldob.

Olyan, mint én. El fog lökni magától. Ócsárolni fog és mindenfélét a fejemhez vág. Aztán eltűnik az életemből.

Már megpróbálta egyszer.

A számat nézte. Ábrándosan.

Nem próbált meg megcsókolni. Nem hozta szóba egyszer sem azt, ami odalent történt.

Azt mondta, már csak pár nap, és kikötünk.

Feltűnt, hogy most nem számolgat.

Lassan haladtunk.

Olvastam neki, és néha ő is olvasott. Engedtem, hogy a hajamat simogassa. Az megnyugtatta.

Egyszer a fedélzeten ültünk.

– Azt mondtad, csak egy valakit szerettél – mondtam. – Sosem mesélsz róla.

– Meghalt.

– Hogyan?

Elmosolyodott. Keserűen.

– Nagyon érdekel téged a halál. – Hosszú csend után hozzátette: – Megfulladt.

Döbbenten ültem fel.

– Nem jut mindig eszedbe, amikor a tengeren vagy?

– De… eszembe jut. Itt közel érzem magamhoz.

– Ez… ez gyötrelmes. Hogy a tengert szereted a legjobban. De ez örökké árnyékot vet rá.

– Megérdemlem a gyötrelmet – felelte.

Ezt megértettem.

Aztán rádöbbentem, hogy mit mondott igazából.

– Nem most történt meg először, ugye? – kérdeztem. – Hogy veszélybe sodortál valakit? Őt is veszélybe sodortad.

Ránéztem. Fájdalom és bűntudat ült a szemében.

– Miért… miért tetted meg újra? – kérdeztem.

Nem felelt.

– Az apám becsvágyó ember volt. Arról álmodott, hogy teljesíti ezt az utat. Annyi nap alatt, mint most én akartam. Sikerült neki. Harmincnyolc évesen. Harminchét éves vagyok, Mihály.

– Te… az Isten verje meg… hogy lehetsz ennyire hiú? – háborodtam fel.

Felugrottam.

Ő is felállt.

– Azt hittem, azért nincs családod, mert ferdehajlamú vagy. De most már tudom, hogy egy önző disznó vagy – morogtam.

Miért nem tanul a hibáiból?

Szúrósan meredt rám.

– A te apád ugyanúgy meghatározza a te létezésedet, Mihály. Lehet, hogy te is ugyanazokat a hibákat fogod elkövetni, mint ő. Csak neked könnyebb, mert nem ismered őt. Nekem… az admirálisom volt.

Elöntött a vörös köd.

– Szerinted nekem könnyebb, mint neked? Elvette tőlem az egyetlen embert, akit szerettem! És az egyetlen jó dolog, amit örököltem tőle, az sem számít. Mert én csak akkor járhatok az akadémiára, ha hanyatt vágom magam egy olyan öntelt, tébolyult ficsúrnak, mint te.

Most már ő is vörös ködben úszott.

– Bárcsak látnád most magad. Az arcodra van írva, hogy te is gyilkolni fogsz. És nem csak őt.

– Te már gyilkoltál – vágtam vissza.

A szeme szikrákat hányt, aztán fellángolt, és mire észbekaptam, már elkapott a nyakamnál fogva, és a víz felé vonszolt.

Lenyomott alá. Volt időm levegőt venni, de ösztönösen rángatózni kezdtem.

Aztán megláttam a víz alatt az istenverte fekete gombszemeket. A szürkeséget, ami úgy közeledett felém, mint a vihar. Az élettelen, rideg semmit.

És bevillant az apám.

Hogy miután elvette tőlem az anyámat… nem emlékeztem többé a tekintetére. Hogy azt gondoltam, akiben egy szikrányi élet is lapul, az nem képes arra az istentelen szörnyűségre, amit ő művelt.

Fekete foltok kúsztak elém, de aztán fekete rózsákká alakultak.

Üvöltöttem, de csak víz ment a számba.

Arra eszméltem, hogy újra kapok levegőt. Ziháltam. A nap megint sütötte az arcomat. Teljesen összezavarodtam. Meleg és hideg volt minden egyszerre, és láttam a szikrázó zöld tekintetét.

A farkamat nézte.

Aztán az arcomhoz hajolt. Egymás arcába ziháltunk, mint két veszett állat.

Aztán megragadta a torkomat, és megint elvette a levegőt.

Megint láttam a fekete foltokat. Ki akartam szabadulni. Rángatóztam. Aztán már nem küzdöttem. Nem volt erőm hozzá.

Amikor újra kaptam levegőt, valami földöntúli öröm szállt meg.

Elöntött a gerjedelem. Még fel is nyögtem.

Ettől annyira feldühödtem, hogy meg akartam harapni. Aztán meg is haraptam.

Felmordult, és megmarkolta a hajamat. Rám tapasztotta a száját. Úgy csókolt, mint egy vadállat.

Aztán zihálva ellökött magától.

A dühe jobb volt, mint amikor kedves volt hozzám. Azzal nem tudtam mit kezdeni. Talán még fájt is.

De aztán kinyitotta a száját, és az még rosszabb volt.

– Vágysz rám.

– A félelem miatt – vágtam rá. – Halálra rémítettél. Ostoba fasz.

– Nem. Odalent vágytál rám. De megijedtél. És most… megpróbálsz felhergelni. Mert csak így bírod elviselni… hogy valaki… hogy én megszerettelek. Igaz?

A fejemet ráztam. Káromkodtam, mint egy eszelős.

De egyre közelebb jött. Nekilökött az ajtónak.

– Legalább légy férfi, és vállald fel – mordult rám.

Megpofozott.

Megalázó volt, de mégsem bosszantott fel.

– Megint úgy nézel rám – mondta.

– Hogy… hogy nézek?

– Mint akit… megszállt valami. Nem bírom elviselni. Megtébolyodok tőle.

– Már megtébolyodtál. Legalább… vállald fel…

Megütött.

Én is megütöttem.

Aztán megragadott, és levonszolt a lépcsőn.

Nem akartam odalent lenni.

Nekivágott a falnak. Menekülni akartam, de megragadott, és hassal az asztalának döntött. A papírokra.

Nem érdekelték a számai. Hogy minden csuromvíz lesz.

Tényleg elértem, hogy megtébolyodjon.

A hajamat tépte, és mindenhol simogatott. Most nem akartam, hogy simogasson. Idegesített. Nekem dörzsölte magát.

Remegett. Mint aki tudja, hogy elkárhozott.

Úgy éreztem, hogy én is elkárhoztam.

Felhúzta az ingemet, és rám borult. Azt hittem, sírni fog.

Aztán hirtelen ellökte magát tőlem, mint aki rájött, hogy mit művel.

– Üss meg – kértem.

Fel sem fogtam, hogy mit mondtam neki. Mintha tényleg megszállt volna valami.

Megpofozott.

– Nem így. Rendesen.

Lekevert nekem egyet, mire bevertem a fejem az asztalba.

Eleredt az orrom vére.

– Mit akarsz tőlem? – zihálta teljes tébolyban.

Eszembe jutott, milyen volt, amikor elengedte a torkomat. Újra akartam érezni.

– A levegőt. Zárd el.

– Ezt… ezt akarod?

Rám borult, és mindkét kezét a torkomra szorította. A nyakam tövénél.

Először csak tűrtem. Aztán kapálóztam és rángatóztam.

Amikor megint elengedett, minden eddiginél hatalmasabb szenvedély és gyötrelem öntött el.

Nem akartam, hogy elengedjen.

A nyakamat dörzsölte és simogatta. Biztos vöröslött. Megcsókolta, mintha jóvá akarná tenni, és átkarolt.

Aztán megint elzárta a levegőt, de már csak befogta a számat és az orromat.

Amikor elengedett, és újra kaptam levegőt, egy idő után már nyöszörögtem és sóhajtoztam.

– Érintsd meg magad – könyörgött.

– Nem… nem akarom.

Odanyúlt. Szinte lerángatta rólam a nadrágomat, és megint verni kezdte a farkamat.

Miért… miért élvezem?

Azért, mert tébolyult vagyok.

Őt nem tartottam annak.

Eddig.

Túlságosan elárasztott az a meleg-hideg örömérzés. Élvezettel ziháltam az érintésétől.

– Felvállalod vagy megfutamodsz?

Akartam a fájdalmat. A megaláztatást.

Őt nem akartam.

– Halljam.

A fekete rózsákra gondoltam.

Megérdemlem. Ennél sokkal rosszabbat is megérdemlek. Azért, amit mondtam neki utoljára.

Nem leltem értelmet a szavakban, amik elhagyták a torkom, de elkezdett felkészíteni. Magamhoz nyúltam. Már nem akartam gondolkodni. Csináljon, amit akar.

Még várt volna, de nem akartam. Ráüvöltöttem, és engedelmeskedett a parancsomnak. Mintha nem tudna másként tenni.

Azt mondtam neki, hogy nem érdemli meg a rangját, mire még jobban elöntötte a gerjedelem.

Egymásra talált a tébolyunk.

A világ fekete foltokra, fekete rózsákra és gyötrelemre szűkült, de otthon éreztem magam benne. Nem is emlékeztem mindenre. Talán időközben elájultam a fájdalomtól.

Arra eszméltem, hogy a földön heverünk, már felöltözve, ő pedig mellettem sír.

– Most akkor ki nem férfi? – vágtam a szemébe.

Úgy nézett rám, mint egy sebesült állat.

Felmentem megigazítani a vitorlát.

23.

Estére felszökött a lázam.

Csak azt láttam a szemében, hogy aggódik értem. Ocsmány dolgokat vágtam a fejéhez, de nem emlékeztem rá, miket.

Mire kikötöttünk, már kezdtem helyrejönni.

A kikötőben úgy nézett rám, mintha egy temetésen állnánk.

A kezembe nyomott egy borítékot. Tudtam, hogy annyi pénz van benne, amiből ki tudnám fizetni a tartozásomat.

– Nem kell a pénzed – mondtam.

Legszívesebben le is köptem volna, de nem akartam mások előtt megalázni.

– Nem jóvá tenni akarom – mondta. A szemében fájdalom villant. – Tudom… tudom, hogy nem tehetem jóvá. Megloptalak. Én csak… vedd kárpótlásnak. Hogy könnyebb legyen tőle az életed.

Szúrósan meredtem rá.

– Poszeidón faszára, ne legyél már ilyen büszke! – mondta.

Felhorkantam. Halványan elmosolyodott.

Elvettem az istenverte pénzét. Neki úgysem jelent sokat.

Aztán átadta a levelet.

Megdermedtem.

– Komolyan gondoltam. Minden szavamat.

Hezitáltam.

– Találkoznék veled?

Nem tudnék minden nap a szemébe nézni.

Egyáltalán nem akartam őt a közelemben látni.

Szomorúan elhalványult a szeme.

– Nem tanítanálak téged. Nem… nem lennék rá képes. De néha találkoznánk. Valószínűleg. Ha azt akarod, mindent megteszek, hogy elkerüljem.

Halványan biccentettem.

– Köszönöm.

Elvettem a levelet.

Még mindig úgy nézett rám, mint egy kivert kutya.

– Nem akarlak megtalálni – mondtam neki.

Láttam, hogy emlékszik és érti.

– Te se keress többé.

Nem szólalt meg, de a szemében láttam az engedelmességet.

Amikor felszálltam a hajóra, még visszanéztem.

Csak a semmibe meredt. De már nem úgy, mint Odüsszeusz. Hanem mint aki nem tudja, hová akar menni, és mihez akar kezdeni.

24.

Az utat a hajó fenekén töltöttem az ispotályban. Végig tengeribeteg voltam. Dühös voltam rá, mert elvette tőlem azt az örömteli lebegést. A semmit.

Most már soha többé nem akartam víz vagy hajó közelébe menni.

Felidéztem, hogyan követte a parancsaimat. Mintha nem tudott volna mit kezdeni magával… most, hogy már nem az apja parancsolt neki.

Talán azért akart magával vinni valakit az útra, hogy lebeszélje őt erről az őrültségről.

Csúfos kudarcot vallottam.

Mindketten csúfos kudarcot vallottunk.

A fedélközben megengedtem magamnak, hogy rágondoljak.

De amint kitettem a lábam a fedélzetre, elzártam magamról.

Amikor kikötöttünk, szinte lerohantam a hajóról.

A bordélyban Róza kezébe nyomtam a pénzt.

– Már nem tartozom neked.

Az arcomat méregette. Láttam rajta, hogy nem ért engem. Hogy ostobának és önteltnek tart.

Elléptem mellette, és bevágtam a szobám ajtaját.

Megint belázasodtam.

Róza dühösen toporgott az ajtóban.

– Mit művelt veled?

– Semmit.

– Ha semmit, akkor szedd össze magad! Az egyik kurva nem rég hozta világra a gyermekét, és már újra dolgozik. Neked mégis miféle nyomorod lehet?

Összeszorult a gyomrom. Ökölbe szorult a kezem.

De nem szóltam semmit.

Igaza van.

Gyűlöltem magam. Nem ő lopott meg. Én loptam meg magam. Felhergeltem, és eltaszítottam őt. Elvettem magamtól azt, hogy valaki tényleg szeret velem lenni. Csak úgy.

De könnyebb volt őt gyűlölni.

– Az egy úriember. Akármi is történt, csak magadat hibáztathatod. A levelet legalább megkaptad?

A levél.

Eszembe se jutott.

Róza keresgélni kezdte a holmimban.

– Már nem vagyok a tulajdonod. Ne kutasd át a holmimat.

Megtalálta.

Felálltam.

Pedig minden porcikámból fájdalom áradt.

A hajón megedződtem. Erősebb voltam nála. Könnyen elvettem tőle.

Látta a szememben, hogy mire készülök.

– Ne legyél ostoba…

Megláttam a kézírását. Mintha gyomron vágtak volna és szíven szúrtak volna egyszerre.

Elolvastam, hogy mit írt rólam. Elhomályosodott a tekintetem.

Bevillant, hogy szikrázott a szeme, amikor egyedül lehorgonyoztam a hajót. Vagy amikor kijavítottam a koordinátáit.

Miért hiányzik ez az ostoba fasz?

Elkezdtem összetépni a levelét. Addig tépkedtem apró darabokra, amíg már nem láttam a kézírását. A nevét.

Ügyeltem rá, hogy azt is cafatokra tépjem.

Róza megsemmisülve a falnak dőlt.

– Sosem… sosem lesz jó életed… mert bármit is sodor eléd a sors, azt tönkreteszed.

Aztán kiment és becsapta az ajtót.

Többé nem jött be.

Felém se nézett.

Émelyegtem, és minden imbolygott körülöttem, mintha még ott lennék a víz alatt.

Fuldokoltam.

Amikor már egy hete nem álltam lábra, a férje berúgta az ajtót és felrángatott.

Lekevert nekem egyet.

Kést szorítottam a nyakához.

Nála nem voltam erősebb, de a késsel jobban bántam. Ha akartam volna, el tudtam volna vágni a nyakát. El is képzeltem, hogy megteszem.

De valamiért taszított a gondolat, hogy rám fröccsen a vére.

– Mit akarsz? – förmedt rám.

– Mostantól nem baszok senkivel. A lányokat védem. Te pedig többé nem parancsolsz nekem, vagy álmodban leszúrlak, mint egy disznót.

Nyelt egyet.

– Nem kapsz fizetséget. Csak kosztot és kvártélyt.

– Remek. Most húzz el!

A hajón megfogadtam, hogy nem leszek többé hímringyó. Nem is lettem volna jó benne. Ezek után nem bíztam abban, hogy meg tudnám ítélni az embereket.

Ármin nem volt mindig őszinte. Többször is hazudott nekem, vagy eltitkolt előlem dolgokat.

Nem volt szelíd.

És egyáltalán nem volt egyenes.

Talán ha kezdek valamit a könyveivel, akkor többé nem gondolok rá. Elraktam őket egy dobozba az ágy alá. Eredetileg fel akartam gyújtani mindet. Végül csak a Faustot dobtam tűzre. Ahogy megfeketedtek a lapjai, káromkodtam, és félrerúgtam.

Még mindig azt gondoltam, hogy csak az igazán alantas emberek égetnek el könyveket.

~ Tizenöt évvel később

• Csak több mint egy évtizeddel később tudtam meg, mennyire igazam volt a könyvek kapcsán. (Azóta is bűntudatom van amiatt, amit Róza férjének a véréről mondtam, pedig én csak a személyiségét gyűlöltem, nem a származását. Mióta megtudtam, hogy a feleségem pogány, azóta a vallásokkal is elfogadóbb vagyok.)
• Azt is megtudtam, hogy Ármin tényleg nem ferdehajlamú (legalábbis nem úgy, ahogy én akkor erről gondolkodtam), hanem szapio- és pánszexuális. Csak még nem találkozott olyan nővel, akivel szívesen beszélgetett volna. Tehát hímsoviniszta. Én pedig hetero- és szapioszexuális vagyok^[1]. Bár a mai napig nem teljesen értem a különbséget, de nem is érdekel. (Ja, és hímsoviniszta disznó is vagyok.)
• Elég volt nekem annyi, hogy minden, amit Árminban szerettem, ott él valaki másban. Olyanban, akit a Jóisten tényleg nekem teremtett. És még a vérük is egy. Ezen a feleségem azóta sem tette túl magát, pedig ő a legnyitottabb ember, akit ismerek. Még Árminnál is elfogadóbb. Ármin egyedül saját magát nem tudta elfogadni. Ma már tudom: nem egymást szerettük igazán, hanem a gyötrelmet.
• Hogy találkoztam-e még Árminnal és mi lett a sorsa, azt fedje homály. Hátha mások is szeretnek úgy gyötrődni, mint én szerettem sokáig, és hajlandóak kivárni, hogy fény derül-e rá valaha.
• Légyszíves dicsérd meg Annát, amiért ez az iromány pont 24 egységből áll, mint az Odüsszeia. Bár módfelett nem értem, miért foglalkozna bárki is ilyesmivel. Lehet, hogy ő is szeret gyötrődni.

---

^[1] A pánszexuális ember nemtől függetlenül képes vonzódni másokhoz, míg a szapioszexuális számára elsősorban az intelligencia a vonzalom alapja.